Agria 25.-26. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1989-1990)
Kaposvári Gyula: Szabó János muzeológusi évei Szolnokon (1954–1958)
a gazdagabb sírok - mint ez is - 2 méternél mélyebbek szoktak lenni. A kérdést ugyan jóformán csak magamnak tettem fel, de - meglepetésemre - a tűz körül ülők egyikétől megkaptam a választ. Egy öregebb munkás a talajjavítók közül környékbeli volt: „Saját szememmel láttam - felelte -, hogy az avar temető helyén egy hosszan elnyúló laponyag volt még a 30as években, Telekhalomnak hívták, amelyből ma már semmi sem látszik, mert akkoriban a környező szikes terület javítására leszántották." Megoldódott a talány, elhamvadt a tűz is, nyugovóra térhettünk. Másnap korán kellett kelnünk, sok munka várt még ránk. Hamar elszaladt a nap, a leleteket, csontokat, a homokkal teli koponyát gondosan becsomagolva a hátizsákokba raktuk, az emberektől elbúcsúzva, a megrakott hátizsákokkal toronyiránt nekivágtunk gyalog a csatornákkal szeldelt határnak, Bánhalom felé. Ránk esteledett, de a „csillagok nem jöttének", a távolban egy-két fény mutatta az irányt. Közben a vízzel telt csatornák átereszeit a vaksötétben nehezen találva, sokat kellett kerülgetnünk. Éjfél már jóval elmúlt, amikor Bánhalomnál a kövesúthoz értünk. Innen már egyenesen vezetett az utunk Kenderesig, de két órába telt, amíg ott a vasutat elértük, már világos volt. A bánhalmi avar leletek feltárásának bemutatását és az azt végzők mostoha munkakörülményeinek értékeltetését azért tartom szükségesnek megmutatni, mert ez is az akkori múzeumi élethez tartozik. Szerencsére, ma már történelem. A fentiekben már szó volt arról a publikációról is, amelyet Szabó Jánossal közösen írtunk 5 , mottóként használva ezeket a sorokat: „Az alábbi tanulmány alkalmas arra, hogy a régészeti kutatómunka módszereibe bepillantást nyújtson. Megmutatja egyúttal azt is, hogy a régészek mennyire felhasználják más tudományágak eredményeit, és kutatás közben nemcsak a szomszédos országokkal, hanem más világrészekkel is kapcsolatba kerülnek." A mottóban megfogalmazott gondolatok a szerzőpáros közti munkamegosztást is jelzik. Nem az elvesztett egykori munkatárs és barát iránti kötelező tisztelet mondatja velem, de a tanulmányban a feltárás részletei, a sírrajzok, részletrajzok, a sírleírások, a mélynyomású táblák elkészítése mellett, az életfával kapcsolatos részek megírásával működtem közre, míg a munka nagyobb része, a nemzetközi szakirodalom áttekintése, a pávasárkány perzsa-szasszanida vallási és művészeti körhöz való tartozásának igazolása, az analógiák bemutatása mind Szabó János munkája. Ide kívánkozik a pávasárkány és az életfa leírásának rövid részlete: „A szíjvég hosszú, díszített mezejében középen inda-fonatot figyelhetünk meg keresztirányban. Ez feljebb kétfelé ágazik, s az ágak végéhez szív alakú levél illeszkedik. A természeti népek leegyszerűsített ábrázoló módjaiban nem szükséges különösen járatosnak lenni ahhoz, hogy ebben egy fa jelzését ismerjük fel. A fonatot az elő- és hátsó oldalon úgy képezték ki, hogy a kettő mintegy hurokszerűen közrefogja egy állatnak a testét, annak hasi részét. Az állat hatalmas szája széttárt, és a szíjszorítós rész felé néz, teste kerek poncolással díszített, és egyenes párhuzamosokkal rovátkolt kötegben végződik. Két lábon nyugszik. Nyilván mitikus keverékállattal van dolgunk, melynek teste madáralak, feje inkább emlős szörnyekéhez hasonló, sárkányszerű. Ha figyelembe vesszük, hogy testén a beponcolás szemekre emlékeztet és törzse szétálló tollkötegben végződik, pávasárkánynak nevezhetjük. Teljesen oldalnézetben képezték ki, a hátsó szíjvég-oldalon azonban a tollköteg kiképzése elmarad, helyette itt is poncolást láthatunk. A sárkány két oldalán macskaszerű állatot véstek ki ugyancsak oldalnézetben . . . Vajon mi lehet mindennek az értelme? Próbáljuk előbb rendezni a mondottakat! A hosszú, díszített mezőben középen foglal helyet egy fa. Jelentőségét középponti hely5. JÁSZKUNSÁG, III. évt". 4. és 5. szám, 1956. 166-174, 235-241. és XVII-XX. tábla
