Agria 25.-26. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1989-1990)

Kaposvári Gyula: Szabó János muzeológusi évei Szolnokon (1954–1958)

esetlenség után ilyenkor az elpusztult rétegekre, vagy az áradmányos hordalékra építették fel újonnan a telepet. De a temetőnél ilyesmiről szó nem eshet. Ha későbbi rátemetkezések történtek, ezeket sokszor mélyebbre vágták be a talajba. Gyakran így régebbi sírokat pusztítottak el. Tehát, ha azt halljuk, hogy „Ez a sír lenne kétezer éves? Hiszen nincs is olyan mélyen!" - gondoljunk arra, hogy középkori sírjaink sokkal kisebb mélységűek, mint a török koriak, vagy a még későbbiek. Háromezer éves bronzkori temetőnket olykor alig 60 cm-re találjuk meg a föld felszínétől. Különösen a kötetlenebb talajok pontosabb részei ugyanis idővel lekoptak a víz és a szél pusztításai nyomán. A sírok helyének pontos felmérésével a temetkezési rendszerről is képet alkothatunk. Ezzel már részben ismerjük is a temető lakosságának társadalmi tagozódását. Hiszen régen mindenkit úgy is a temető azon helyére temettek, ahová rangja és a közösségben betöltött szerepe szerint őt megillette. A házhelyek, vermek stb. pontos bemérésével a településformára is, ezen keresztül a termelőerők és termelő viszonyok fejlettségére deríthetünk fényt. Alföldünk terepviszonyai között egy terület szintmagassági adatainak részletes kidolgozása (tekintetbe véve a domborzat és átalakulhatóságának mértékét) egy temető vagy telep kiterjedéséről és alakjáról még feltárása előtt felvilágosíthat. Hiszen vízjárta földre még az őskor embere sem szívesen települt. Egy partosabb rész alakja és talajminősége, vízhez való távolsága már önmagában is mutathat arra, hogy bizonyos népek telepeit nagyobb valószínűséggel lelhetjük ott fel. A talajfelszín növényzetének nyári koraibb kiégéséből, télen olvadó hócsíkokról falak nyomaira következtethetünk. A domborzatnak csak légi felvételekkel érzékelhető finom alakulásaiból földsáncokra, várakra figyelhetünk fel. A mesterséges halmokat a természetes képződményektől biztos módszerrel különböztetjük meg. Telepek, temetők helyének térképen való jelölésével, ezek rendszerének kirajzolásával új történeti emlékek maradványának hozzávetőleges helyét számíthatjuk ki. És sorolhatnánk tovább. Sajnos ezeknek a kutatómódszereknek az alkalmazása vagy fejlesztése egyelőre csak hellyel-közzel történhet meg. Mert ma energiánk, költségvetésünk legnagyobb részét az ún. leletmentő ásatásokra kell fordítanunk. Abban pedig bőven volt részünk. Leltározás közben Szabó János elé kerültek a bánhalmi avar leletek is, amelyről később Fettich Nándor ezt írta:

4 „A Jászkunság III. évfolyamának 4. és 5. száma (166-174, 235-241. és XVII-XX. tábla) 1956-ban országos jelentőségen messze túlmenő régészeti feltárásról adott hírt. Kaposvári Gyula, a szolnoki Damjanich János Múzeum igazgatója a Bánhalom melletti Czebe II. zsilipnél többek között egy avar lovasvitéz sírját tárta fel (1. sír). Szabó Viktorral közösen írt ismertetés részletes tájékoztatást ad a leletről és a vele kapcsolatos többi körülményről s egyúttal a lelet tudományos kiértékelését is nyújtja. Csakhamar a lelet nagyszíjvége hazánk legjelentősebb régiségleleteinek sorában került a nemzetközi tudományos világ szeme elé, mint az avar művészet egyik legkimagaslóbb emléke (Magyarország régészeti leletei. Budapest 1957. 340). A lelet nagyszíjvége az avar művészetben eddig ismeretlen mintájával méltán keltett nagy feltűnést a hazai és külföldi régészek körében. A magyar tudósok közleményeinek megjelenése után a feltáró szívességéből - amelyért ezúton is hálás köszönetet mon4. FETTICH NÁNDOR: A bánhalmi avar leletekről. Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv, 198488.123-137. 23