Agria 25.-26. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1989-1990)

Kaposvári Gyula: Szabó János muzeológusi évei Szolnokon (1954–1958)

Két rövid megjegyzés és egy humánus emberi cselekedet említése 1944-ből kívánkozik még a fentiekhez. A „fülkarikák"-hoz nem írtam oda, hogy „aranyból", tettem ezt azért, mert a leletmentéseknél minket úgyis kincskeresőknek tartottak. Ezért emelte ki Szabó János a koponyát a homokkal együtt, hogy a múzeumban, bent a melegen, nyugodtabb körülmények között bonthatja ki. Másik megjegyzés: az újságcikk bővebb idézésével azt próbáltam érzékeltetni, hogy egy emberöltővel ezelőtt ezek a sorok nemcsak az ismeretterjesztés érdekében íródtak, hanem a leletbejelentés helyes módszereit is tudtuk közölni azokkal, akik a múzeumoknak segíteni akartak és tudtak. Egy nemes emberi cselekedet dokumentumaira pedig akkor bukkantunk, amikor a kegyetlen hideg elől Polónyi néni beinvitált bennünket a lakásba. A falon rögtön észrevettük egy csinos, fiatal zsidólány bekeretezett fényképeit. A legutolsón már 18 évesnek látszott. Gondolatban kitaláltuk a fényképek odakerülésének történetét, de kérdésemre Polónyi néni már mesélte is. Szolnokra, a lány szüleihez ők hordták a tejet évek óta, amikor a német megszállás után, 1944 májusában az embert embertől elkülönítő rendeletek értelmében várni lehetett a gettóba, majd a Német Birodalom lágereibe való elhurcolást. A Polónyi házaspár, akinek tanyai lakásában többször vendégeskedett a városi kislány, kissé szorongva mondta a szülőknek, hogy bízzák rájuk gyermeküket, vigyáznak rá hazatérésükig. így lett Polónyiéknak egy „fogadott" lányuk, aki, ha a faluba vagy a városba nem is mehetett, távol az emberektől emberség vette körül. S a kataklizma után, amikor bizonyossággá vált, hogy a szülőket a náci haláltáborokban elpusztították, a kislány valódi lányukká vált, tanult Pesten is, ahonnan levelekkel együtt újabb és újabb fényképek érkeztek - mintegy elismeréseként annak, hogy Polónyiék emberek tudtak lenni az embertelenségben. Melegedni mentünk ugyan be a tanyai lakásba, de úgy éreztük: találkoztunk a történelemmel. Szabó János régészeti leletmentéseiről írott értékes cikke „A régészeti gyűjtőmunka sajátosságai Szolnok megyében"

3 címet viseli ugyan, de az egész országban szerzett tapasztalatait összegezi benne, hiszen a Nemzeti Múzeum Régészeti Adattára az ország bármely sarkába kirendelheti a muzeológusokat sürgős leletmentésre. A benne foglalt gondolatai miatt méltó a szakma figyelmére. „Történeti emlékeink gyűjtése, megmentése ma a múzeumi munka nagy, fontos és pénzügyileg a legterhesebb része. A Múzeumi Napok idején illő tehát, hogy ez is szóba kerüljön. Persze helyesebb lenne, ha nemcsak most és nemcsak mi beszélhetnénk erről. A szakmán kívül állók több érdemet szerezhetnek e téren, mint gondolnák. De, sajnos, jóhiszeműséggel is óriási kárt okozhatnak a történettudománynak, ha a régész szorosabb értelemben vett munkáját akarják elvégezni. Mi hát az a mezsgye, ameddig elmehetnek? Mik egyáltalán itt a lehetőségek, hogy azt a mindnyájunkban fel-fellobbanó érdeklődést, olykor kutató szenvedélyt kielégíthessük. De mindenekelőtt, miben is áll tulajdonképp ez a régészeti gyűjtőmunka? Bizony ezekre a kérdésekre ma még ritkán kapunk világos feleletet. Dunántúlon történt velem a nyáron, hogy egyik este ásatás után a házigazdámmal, egy idős parasztemberrel beszédbe elegyedtem. Annyira összebarátkoztunk, hogy bizalmas hangon megnyugtatott: neki nyugodtan elmondhatom ittlétem igazi célját. Mert bolond az - úgymond-, aki elhiszi: államunk százezreket bocsát a múzeumok rendelkezésére, hogy korhadt csontokat és rozsdás vasakat kiáshassanak, ugyanakkor vasgyűjtő hónapot rendez. Műszereinkkel persze (a szögprizma állványára mutatott) bárhol találhatnánk csontokat - folytatta -, de ásatásunk mindig más jellegű földmunkához kapcsolódik, mert így nem annyira „feltűnő". Na persze, persze az arany is jól jön néha. Az 3. SZABÓ JÁNOS: A régészeti gyűjtőmunka sajátosságai Szolnok megyében. Szolnok megyei Néplap, 1955. nov. 26. 3. és nov. 27. 6. 21