Agria 25.-26. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1989-1990)

Kaposvári Gyula: Szabó János muzeológusi évei Szolnokon (1954–1958)

Kaposvári Gyula SZABÓ JÁNOS MUZEOLÓGUSI ÉVEI SZOLNOKON (1954-1958) Azon a nyári napon, amikor Szegeden a Belvárosi temető öreg fái alatt összejöttek barátai, évfolyamtársai, tisztelői és a szűkebb család, hogy végső búcsút vegyünk dr. Szabó János régész kollégánktól, a mindenki által szeretett „Gioni"-tól, a szertartás előtti feszült csendben felvillant bennem, mily megdöbbentően korán távozott el közülünk. S hogy másokban is hasonló gondolatok kavarogtak, érezhető volt. Egyetemi évfolyamtársai - Bóna István, Dienes István, Erdélyi István - halottsápadt arca mutatta, hogy ők, akiknek mindennapi munkájuk a temetők, sírok régészeti feltárása, mintegy villámcsapásként most találkoztak a halál közelségével, az elmúlással. A szakmát meghatározó értékes nemzedék egyik tehetséges tagja dőlt ki közülük. A gyászbeszéd és a temetési menet közben bennem is emlékek kavarogtak. 1954ben, egy emberöltővel ezelőtt pályakezdőként helyezte а МОК a Szentesi Múzeumból Szolnokra. A Múzeumok és Műemlékek Országos Központjának - a múzeumok országos szervezeti és együttműködése kialakítójának - gyakorlata szerint nem csak régészeti ásatásokra, sürgős leletmentésekre rendelhettek ki bennünket az ország bármely részébe, hanem más szakmai feladatok végzésére is. így voltam magam is 1952-ben egy - Bálint Alajos vezette - leltározó brigáddal Miskolcon, ahol Éry Istvánnal és Szabó Györgygyei a Muhi-pusztai középkori ásatás anyagát leltároztuk. Szabó János Szolnokra kerülése nem egy ilyen, rövid időtartamú munkavégzés volt, hanem áthelyezés. Dr. Lakatos László, ismervén a Szolnoki Múzeum nehéz helyzetét (hat helyen tároltuk a rengeteg begyűlt anyagot, állandó leletmentések, kiállítások, egyéb munkák stb.), a mindennel foglalkozni kényszerülő múzeumigazgató mellé régész muzeológust kívánt segítségül adni. Ezt beszélte meg velem a múzeum akkor még szuterén helyiségében. Örömmel fogadtam a létszámbővítést, főként azt, hogy fiatal régész muzeológust kapok, aki segíteni tud az építkezések, földmunkák, csatornázások, talajjavítások miatt felbukkant leletek megmentésében,-hitelesítésében. S megkezdheti az addigi, mintegy negyvenezerre növekedett régészeti leletnek a szakleltárkönyvbe való bevezetését is. Szabó Jánost 1954-ben, ha előzőleg hallott is róla, kissé váratlanul érte, amikor a Városháza melletti Városi bérház díszes kapuján belépve, az előcsarnokból nyíló ajtón át még öt lépcsőfokot kellett lefelé mennie, hogy új munkahelyére érjen. Szokatlan volt a látvány, a szuterénhelyiségből az arra járó embereknek i csak a lába vagy cipője látszott az ablakon keresztül, s a villanyt állandóan égetni kellett. De láthatólag még jobban meglepte az, hogy a falakat beborító polcokon sorra megtalálhatta az Archaeologiai Közlemények, az Archaeologiai Értesítő, a szegedi Dolgozatok bekötött évfolyamait és az alapvető régészeti szakirodalmat, más múzeumi szakágak folyóirataival, könyveivel együtt, amelyek jórészt Hild Viktor hagyatékaként, értékes magángyűjteménye részeként kerültek a múzeumba, s amelyet újabb szakanyaggal is igyekeztünk teljesebbé tenni. Kíváncsi volt a régészeti gyűjteményünkre is, végignéztük a jelentősebb darabokat, ami kéznél volt. Közben dél is elmúlt, ebédelni kellett.