Agria 25.-26. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1989-1990)

Bóna István: Szabó János Győző (1929–1986)

25-ösben a nagy, hosszú asztalra kiborították Lipp Vilmos Keszthely környéki temetői­nek anyagát, sok ezer tárgyat. Ebből a masszából ki kellett válogatnunk, s meg kellett jelölnünk a publikált darabokat. Hallatlan lelkesedéssel vágtunk bele, ujjongtunk min­den „találatnak" s négy hét alatt megoldottuk a feladatot. Barátságunk s régész sze­münk itt, ekkor edződött meg mindörökre. A múzeum s nemcsak a Nemzeti Múzeum ismeretlenül is ismerős volt számunkra. A Szabó család ugyan meglehetősen visszavonultan élt, hébe-hóba, hétvégeken mégis vendégek tűntek fel: Gioni keresztapja és családja. A keresztapa, a Fővárosi Képtár kényszernyugdíjazott művészettörténésze kitűnő informátorunk volt, az egész akkori múzeumi világot, kivált a fővárosit ismerte. Tőle minden lényeges személyiségről hal­lottunk s ez a „káderezés" a későbbiek során felettébb hasznosnak bizonyult. A múzeumi gyakorlat után két nappal a kislődi katoni táborban már együtt harsog­tuk „Farkas Mihály rézágyúját" állig gimnasztyorkában. Gioni fogalom volt, a született „antikatona", a fogda állandó lakója. Az egész tábor - mit az egész tábor, a szomszédos herendi tábor is! - Gioniként ismerte. Svejki mivoltát tudatosan, szinte öntudattal vállalta. Derülten s dermedten néztük (más szakaszban voltam), amint szakasza estén­ként bevonul a táborba. Az utolsó sor mögött 20-25 méterrel bandukolt óriási csizmák­ban a vele csaknem azonos méretű szuronyos „48 mintájú" mordállyal a vállán Gioni, rá se hederítve az egészre. Mi sem jellemzi jobban a kort, hogy utóbb egy gyorstalpaló nyári tanfolyamon éppen belőle csináltak tartalékos tisztet, vagy majdnem csináltak, már nem is tudom. Leszerelésünk után ősszel ismét összekerültünk, sőt Keszthelyen többedmagunk­kal együtt laktunk. Sokat tréfálkoztunk vele, ugrattuk, az Isten is arra teremtette, hogy ugrassák, mivel mindig ugrott. Itt történt vele a híres eset, amit az azóta szintén eltávo­zott Mócsy Bandival ötlöttünk ki s hajtottunk végre, de egy nekrológ talán mégsem a legjobb alkalom a felidézésére. Mégis egyszer meg kell írnom a hiteles történetét (túl sok apokrif változat forog közszájon), mivel a hat résztvevőből már csak ketten élünk. Annyit mégis elmondok, azt használtuk ki, hogy - saját sirámai szerint - ő anyagilag soha sehogy sem állt, miközben mi „dőzsölünk". Jól tudtuk, hogy van pénze, ha más nem, az akkor még igen jelentős 25 Ft-os napidíj. Csakhogy Gioni elképesztően puritán volt, mindent megvont magától. Nem ruházkodásra gondolok, akkoriban valameny­nyien úgy néztünk ki, mint a madárijesztők, az is, akinek módja lett volna másként kinézni. Gioni azonban soha semmire sem költött, s emiatt (tudtam) több pénze volt, mint akármelyikünknek. Évek óta félretette kicsiny zsebpénzét, amelyből - bármily csekély volt is - évek során jelentős összeg gyűlt össze, amelynek Volponeként örven­dett s úgy is ült rajta. Nagy akciónk közismert önsanyargatásán ütött rést. Sikerrel, Gioni később gavalléros házigazda lett. Gioni Banner János és László Gyula tanítványaként harmad-negyedéves korában kitűnő régésszé vált. Szakdolgozatként mindketten avar temetőt dolgoztunk fel s szen­vedélyesen vitatkoztunk. Csodáltam, s irigyeltem Gioni módszerességét, aprólékossá­gát, én akkoriban ilyesmire még nem éreztem magamban tehetséget, „a nagy összefüg­gések" korát éltük. Három évtizeddel később mintha fordult volna a kocka, e sorok írója vált aggodalmasan részletezővé, míg Gioni engedményeket tett - a nemegyszer csalóka - nagy távlatoknak. Volt azonban köztünk kezdettől más különbség is, Gioni rajongója s hívője lett az antropológiának, én távolról sem. 1952. július 1-től 1953. július 31-ig a Nemzeti Múzeum Régészeti Osztályán dolgoz­tunk, kinevezett segédmuzeológusként. Sajnos nem együtt, Gioni a 25-ösben, én az osztályon, de azért jó barátságban. Ha eddig különbségekről írtam, hadd fejezzem be azzal, hogy sok mindenben hasonlítottunk egymáshoz. Egy alkalommal azt a megbízást kaptuk, hogy tegyük rendbe a népvándorlás kori gyűjtemény fotónegatívjait. A felejt­hetetlen Mágócsy Nellyvel hármasban vonultunk fel az ablaknélküli, szűk negatívtárba. 12

Next

/
Thumbnails
Contents