Agria 24. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1988)

Dankó Imre: A vízgazdálkodás és a népi építkezés összefüggései

nedvesedése okozza. Bizonyára nemcsak Kunszentmiklóson, hanem sok helyen másutt is a fallábakat borító tapasztás nedveződésének kiküszöbölése vezette az építőket arra, hogy a vályogépítmények falai alá téglából aláfalazzanak, hogy téglából lábazatot készítsenek. Leggyakrabban ez a téglalábazat maga a közben elterjedt fundamentum pár sorral tovább-, feljebbépítése. Az átalakításoknál azonban, igen sokszor, akár volt a vályogépítménynek alapozása, fundamentuma, akár nem, az aláfalazás csak ritkán vonatkozott a teljes falszélességre. Hanem csak a külső fallábazaton egy tégla szélességre korlátozódott. Az ilyen aláfalazás, lábazatkészítés mit sem oldott meg a falnedveződésből, mert a téglák többsége felszívta a nedvességet, a vizet, és ugyanúgy nedveződött, ha nem jobban, mint a vályog. Ennek ellenére a tégla-aláfalazást mégis kedvelték, szerették, mert ha fel is vette a vizet, nem kellett és nem is lehetett oly sokszor, gyakran lehántani, mint a tapasztást. Ez természetes dolog is, hiszen köztudott, hogy tapasztani csak sárfalat (vályogfalat) lehet. A téglafalat vakolni kell. A nedves téglafal pedig esztétikailag is megütötte a mértéket. Különben is, a tégla-aláfalazás - ha nem téglafundamentum felhúzásáról volt szó - csak a külső fallábra vonatkozott. A belső fallábak úgy maradtak, ahogy voltak. Minthogy fedett és nehezen hozzáférhető helyen voltak, a nedvesedésük sem okozott olyan nagy gondot, mint a külső falé. A belső fallábakat ritkán hántották le, tapasztották újból és általában el se húzták (sötét festékkel), és ha mégis, akkor arra is ritkán került sor. Az is igaz, hogy a belső falláb tapasztása nem is volt kitéve olyan erős nedveződésnek, mint a külső. A külső fallábak nedveződését erőteljesen befolyásolta a felcsapó esővíz, az ereszekről lecsorgó hólé is, illetőleg az ezek elleni védekezés nem elégséges volta. Ezzel szemben a belső fallábazatokat szinte egyedül a földes házak földpadozatának tisztántartása, felmázolása, locsolása nedvesítette. A teljes kiszárítás nem is volt cél. Mert a kiszáradt házalj - ahogy Sárospatakon is mondták - gyorsan összetöredezett, port vetett, kigödrösödött és „nem lehetett rendben tartani".

36 A földpadló viszonylagos kiszárításának széleskörűen alkalmazott módszere az volt, hogy időnként, leginkább három-két évenként az elnedvesedett és egyébként is elszennyeződött (salétrom) házalját egy-két ásónyomnyira kiásták. Kihányták és helyére jól előkészített, száraz anyagot tettek. Amit aztán jól ledöngöltek, elsimítottak és le is mázoltak. Sárospatakon, különösen a kispataki részen, ahol a talaj rendkívül nedves, általában kétévenként hányták ki a házalját, és töltötték föl a helyét a Bodrog baloldali partjának dünéiből származó anyaggal, homokkal. Egyik kispataki adatközlőnk szerint a nagy áradásokat követően, amikor az egész Kispatakot felvetette a víz, mindig ki kellett cserélni a házalját, mert az áradás „sokszor tiszta sárrá csinálta" a ház belsejét.

37 Közismert az is, hogy sok helyen a gyerekhúgytól salétromossá vált házalját (a „ház földjét") rendszeresen kiásták tavaszonként és új, tiszta agyaggal pótolták. Több helyen az uradalmak elő is írták, hogy az ilyen kiásott salétromos padlatföldet össze kell gyűjteni és a legközelebbi salétromfőző helyre kell szállítani. Végső soron a téglaépítést is a földépítés közé kell sorolnunk. Ahelyett, hogy a téglaverés, a téglaégetés kérdéseivel foglalkoznánk, azt állapítjuk meg, hogy a házak nedvessége szempontjából már régebben is kétféle téglát készítettek. A puszta vagy sima tégla gyors készületű volt és alacsony hőfokon égették ki. Ezért, bár jobban ellenáll az elnedveződésnek, mint a nyers föld vagy a vályog, a vizet magába szívja és hosszasan meg is tartja. A magas hőfokon, alaposan kiégetett, gondos készítésű tégla, az úgynevezett tüztégla, vagy néhol klinkertégla, minden rugalmasságát elveszítve szinte kővé ég, olvad össze, és egyáltalán nem nedveződik. Nem szívja magába a vizet.

38 37. Ua. Vö.: BAKOS József 1948.; ROMÁN János 1965. 38. Mezőgazdasági Lexikon 1982. 717-718. 267