Agria 24. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1988)

Gunda Béla: A természetes növénytakaró és az ember

nyefa héja, a vadcsombor friss hajtása fenyőtobozzal keverve vörös festék készítésére használatosak. A Kiskunságban a pirosító (Alkanna tinctoria) gyökerét ássák ki, s mint a növény neve is utal rá, vörös színre festettek vele. Már a múlt század elején említik, hogy az orbáncfüvet (Hypericum perforatum) sárga festéknek használják, s a gácsi posztógyár számára is gyűjtötték. Ugyanabból a növényből különböző színeket is előállíthatnak. A vad festőnövények főzetébe ecetet, timsót, rézgálicot kevernek kötőanyagul, hogy megfelelő és tartós színt kapjanak. A bőr festésére a Hortobágyon a pásztor a berzseny (Phytolacca decandra), tölgygubacs és rézgálic főzetét használja. Ezek a fcstőnövények jórészt a szlávoknál, a románoknál is ismeretesek, s valószínű, hogy középkori (esetleg régibb) technológia maradványai. Griselini Fr. 1780-ban közel húsz növényt sorol fel, amelyekkel egy bánáti román pópa felesége fest. Figyelembe kell vennünk azt is, hogy már a XVIII. század vége óta a gazdasági munkák - külföldi források nyomán - a „festőpalánták" egész sorával foglalkoznak. Rumy Károly 1846ban jegyzékbe foglalja a Magyaroszágon, Szlavóniában, Horvátországban és Erdélyben található, festésre alkalmas növényeket. A múlt században vita folyik az indigót helyettesítő Isatis tinctoria (festőcsüllcng) vadon előforduló változatainak és termesztésének kérdéséről. Természetesen a festőnövények igen elterjedtek a finnugor népeknél is. Náluk a Ga//w/77-speciesek az ősi festőnövények. Nem lehetetlen, hogy népünk idevonatkozó növényismerete és technológiai eljárásai sorában finnugor hagyományok is lappanganak. A festőnövények magyar népi használatának feldolgozása egyik fontos néprajzi feladatunk lenne. Palócföldön, a Dunántúlon a pásztorok botjaikat pirosítják. Miután a som- és barkócabot héját lehúzták, hamus vízzel kenegetik vagy.trágyában érlelik. A bot pirosas barna színt kap. 10. § Erdélyben napjainkigéi a különböző növényekkel (halalófü, méregfű, farkasfű) való halbódítás. Főleg a frissen szedett Euphorbia (kutyatej, 36. kép), Verbascum (ökörfarkkóró, 2. kép) specieseket, a zászpát (Veratrum album, 37. kép) összetörik, s a csendes vízbe vetik. A kioldódó méregtől a halak elbódulnak. A két előbbi növénynyel bódítják a halat Dél-Baranyában, s az Euphorbia sp. szettyin, a Verbascum sp. gyapjúfű néven a nagykunsági rétes emberek körében sem volt ismeretlen. A Verbascum sp.-ek hatóanyaga a saponin és a rotenon, az Euphorbia-speciescké euphorbon és esculetin, a zászpáé a Sterin csoportba tartozó különböző alkaloida. Helyenként más növényeket (borostyánbogyó, nadragulya, maszlag, bürök) is használnak halbódításra. A kutyatej, az ökörfarkkóró, a borostyánbogyó a klasszikus ókor halbódító növénye, lépten-nyomon említik a középkori nyugati források, s Kárpát-Európában használatuk összefügg a balkáni-mediterrán területek halbódító eljárásaival. A maszlag, a nadragulya és más növények valószínű később kerültek a halbódító növények sorába. Agebulya az Anamirta cocculus magja, s a falusi boltokban vásárolható, indiai eredetű halméreg. Kenyérrel, darával összegyúrva vetették a vízbe. A XVI. század elején Indiából került el Európába, s nagy hatású mérget, picrotoxint tartalmaz. A juhászok a Székelyföldön különböző gombákkal, a Nyírségben, a Lápos völgyében, a Hargitában Rumex sp.-ékkel, a Mezőségen és másutt tejoltó galajjal (Galium verum, 38. kép) oltják a tejet. Ezek és más növények a román, szlovák, a balkáni juhászok körében is ismertek, s hasonlóan, mint a halmérgező növények, a görög-római időkig nyomon követhetők. Nyugati gazdasági munkák növényi oltókról már a XVI. században tudnak. A dán gyógyszerész, Hansen Ch. 1873-ban feltalált szintetikus oltója napjainkig sem szorította ki a hegyi pásztorszállásokról a görögök és rómaiak ismereteit. A múlt században a Székelyföldön, a Felvidéken, a Bakonyban jelentős mennyiségű bükkfataplót (Fomes fomentarius) gyűjtöttek. A székely taplógyűjtők, feldolgozók a toplászok. A bakonyi taplósokról néprajzi hűséggel Eötvös Károly írt. A tapló-177