Agria 24. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1988)

Gunda Béla: A természetes növénytakaró és az ember

a kászu talán szlovén, a szépet oszmán-török eredetű), ezek azonban nem mondanak ellent kéregedénycink ősiségének. A zempléni Hegyközben fakéregből bocskort is készítettek. Korábban a nyírkéregre Kelet-Európában írtak is. Ennek az évszázados hagyománynak lehet az emléke, hogy még az első világháború idején a katonák tábori levelezőlapként nyírkérget használtak. Az összesodrott nyírkércgből kezdetleges fáklyát is készítenek, amelynek szintén tidó a neve. A gyantában gazdag fenyőkérget, a gyantát a székelyek durván faragott szurkoskalánba teszik, meggyújtják s a fűrészmalmokban, gyapjúkallókban, az csztcnákban ezzel világítanak. Az égő szurkoskalánnal a székely pásztor a medvét is megtámadja. Ha a forró, égő szurok a medve bundájára tapad, félve menekül a juhkosár közeléből. Gycrgyószcntmiklós környékén a székelyek a már kipusztult tiszafa (Taxus baccata) gyökerét kutatják fel, s abból különböző faragványokat készítenek. Alsó- és Fclső-örségbcn a fenyőfélék gyökerét kosarak, tartóedények (zsompor), gúzs fonásához használják. Ezért is nevezik a borókafenyőt gúzsfenyőnek. A Tisza mentén az akác és az eperfa (Monis niger) gyökerét fonál vékonyságúra clhasogatták s a padláson tárolták. Használat előtt forró vízben meglágyítva bocskort varrtak vele. Göcsejben, az Alsó-Órségben, Gömörbcn, a Székelyföldön él az emléke annak, hogy a csalánrostból durva vásznat szőttek. Ennek az emléke, hogy Zalában a szénahordó lepedő neve csalánruha. Bercgbcn a csalánrostból zsineget sodortak. Erdős vidéken (palócok. Székelyföld, Ormánság) ismeretes az édes nedvű fák (nyír, szil, jávor, cser) tavaszi megcsapolása, a viricselés. A fából kicsorgó édes levet (boza, csiger, musztereáca, virics) edényekben fogják fel vagy a fába vájt mélyedésbe (göbéc, gübü, köpénce) gyűjtik össze (34. kép). Az ilyen édes lé üdítőital, tüdőbaj ellen orvosság. A leányok a nyíriével mosdanak is, hogy ne legyenek szeplősek. II. Rákóczi Ferenc egyik levelében (1706) így emlékezik meg a viricsről: „Nem drágább a nyírvíz a tokaji szüretnél, sem a szamosközi asztag a hcrnádmcllyéki asztag s kazalnál." A nyírvizet Debrecen, Nyíregyháza városok piacán hordókban árulták. Debrecenben 1707-ben 3 forint 60 krajcárért mérték csebrét. A XIX. század végén a székelyeknél említik a hegyekben a viricsfőző házakat, ahol a nyírlevelet vagy juharlevelct feldolgozták. Az utóbbit cukornak sűrítették be. A nyírvíz gyűjtésénél a székelyek még őrzik az ősi fa- és erdőkultusz emlékét: egy tavaszi vasárnap a legények és leányok csoportosan mennek ki az erdőbe, és táncolás, éneklés közben csapolják meg a fákat. A székely népdal szerint: Édös virics foj a fából, Jere ki rózsám a házból, Én bemennék, de az anyád Tudom, hogy haragszik reám. A nyírvíz fogyasztását a magyarok már ismerhették az Ural hegység mentén. Ennek bizonyítéka, hogy isszák a különböző finnugor népek, a baskírok, és a nyír, a szil elnevezése uráli ill. finnugor eredetű a magyar nyelvben. A nyírvíz kedvenc itala az oroszoknak is, akik nemcsak frissen isszák, hanem a sörkészítésnél használt malátával, kipréselt viasszal, pörkölt borsóval, rozskenyérrel, tölgyforgáccsal erjesztik is. Ibn Fadian arab utazó a X. századból említi a bolgároktól. Rasid-ed-Din perzsa geográfus pedig azt mondja (1302), hogy a mongolok a Bajkál tó vidékén isszák, s ízletes, mint a tej. A virics német jövevényszó, de a nyírvizet is jelentő boza a kunok nyelvéből maradt reánk. A virics terminológia a XIV. sz. végén tűnik fel és sörcefre, maláta volt a jelentése. A XVII. sz. elején már a nyírlét is jelenti. Nem lehetetlen, hogy ennek valamilyen ősi elnevezését szorította ki. De maga a 'nyírié' is lehet igen ősi szavunk. Az erdélyi magyaroknál elterjed a fenyőgyanta (szurok) rágása. A gyanta tisztítja a fogat, gyógyítja a gyomrot, és a pásztor félnapi gyaloglás után sem fárad el, ha rágja 174