Agria 23. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1987)

Viga Gyula: Szempontok a népi kőmunkák vizsgálatához

aligha értelmezhetők a jobbágy-paraszti építészet vonatkozásában.

14 Arra vonatkozóan ugyanis nincs konkrét adatunk, hogy a földesúr jobbágyai számára tiltotta volna a kőből való építkezést. Fenntartva természetesen annak lehetőségét, hogy az elkövetkező időszak régészeti-történeti-néprajzi kutatásai alapvetően új irányt szabnak e kérdéskör vizsgálatának, magam a fentebbi felvetésekre adható válaszokat az alkalmazkodás lokális típusai és adottságai között vélem fellelhetőnek. Az nyilvánvalónak tűnik, hogy a Kárpát-medence hegyes vidékein - olykor az Alföldön is használt építőanyagok mellett - rendelkezésre álltak különféle kőzetek, amelyek eltérő módon voltak alkalmasak a népi építészetben történő felhasználásra, s maga a felhasználás különböző szintű jártasságot igényelt a népességtől is. Aligha vitatható, hogy a kőhöz az építészetben bonyolultabb eljárásmódok társulnak, mint a többi építőanyaghoz, s ezek a tájilag ugyan differenciált, de összességében mégicsak egy jelentős vonulatot alkotó magyarországi építőhagyománytól jelentősen elütnek, ill. annak perifériáján önálló egységet alkotnak. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne lettek volna lokális építőközpontok, ahol - helyi indításból hamarabb utat nyert ez az építőtechnika. Ezek a folyamatok azonban jobban igénylik a specialisták tevékenységét, mint a hagyományos építőanyagokkal végzett munkák. A hegyvidéken a kőmunka a táji adottságokhoz való alkalmazkodás sajátos formája, a táji kihívásokra adott sajátos kulturális válasz. Ahogy az erdővidéken a famunka, ugyanúgy a faragható kővel bíró régiókban a kőtechnika elemi ismeret, ám az anyagfajtáktól nem független, hogy milyen színvonalon jelenik meg. S ebben az építőhagyomány, a kőműves tevékenység sajátos helyet foglal el. A kőtechnika differenciáltsága azonban e vonatkozásban is rokonítható a famunkával: gondoljunk arra, hogy a fatermékeknek mennyivel gazdagabb skálája jelenik meg a fenyőerdők övezetében, mint akár a bükkös-gyertyános-tölgyes zónákban, nem beszélve az Alföld késői akácának felhasználásáról. A kapcsolatot magam a fentebb jelzett két pólus, ill. a történeti kontinuitás vonatkozásában a vulkáni tufa-vidékek kőkultúrájában látom. A könnyen, s jól faragható tufák zónája, az azokhoz kapcsolódó kőkultúra megítélésem szerint sajátos folyamatosságot sejtet a Kárpát-medence prehisztorikus műveltsége és a közelmúlt, recens módszerekkel megragadható műveltsége, ill. azok egy szelete között. Ezzel együtt azonban, számos bizonytalanságot hordoz ma még a kőbe vájt barlanglakások genezise is, s velük számos, olykor lenyűgöző méretű és formájú tufa-objektumé (gabonás vermek, kőbe vájt istállók stb.). Más vonatkozásban megragadható a kontinuitás a speciális, elsősorban munkaeszközök készítését szolgáló kőzetek felhasználásában is (malomkövek és őrlőkövek, csiholó kövek, fenőkövek stb.). Mindezek a kőkultúra alaprétegét képezik. A többi kőanyag csak szükség esetén jelent meg a különböző kultúrákban, s belőlük mindig csak „válogatott" az ember, sajátos igényeinek, mindenkori szükségleteinek megfelelően. ///. Témánk vonatkozásában is fontos összefüggésekre hívják fel a figyelmet LÉNÁRT Andor kutatásai az egri püspökség építkezéseinek háttériparáról.

15 Azt igazolják, hogy a nagy építkezések újabb és újabb kőfejtők, kőbányák feltárásának folyamatát indukálják, s mind nagyobb számban és mind tágabb körzetben vonják be azokat az építési alapanyag termelésébe. Mindez bizonyára a kőtechnika sajátos expanzióját is jelenti, bár az is feltételezhető, hogy az új kőfejtők többségénél már lehettek helybeli előzményei is a kőbányászásnak. 14. SZABÓ István 1969. 103. 87-88. jegyzet 15. LÉNÁRT Andor 1982-83. 82