Agria 23. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1987)

Hoffmann Tamás: A családi tűzhely

ket, másreszt fürdőházakat. Ezekre az intézményekre mindenütt szükségük volt az embereknek, ahol az éghajlat nedves és hideg. A termény (elsősorban a szemestermény) konzerválásának legegyszerűbb módja tudniillik a felesleges nedvesség elpárologtatása. Ezt az eljárást ma ismét alkalmazzák, mióta a betakarítási folyamatokat gépesítették és éretlen kalászokat aratnak. A modern technikai találmányok elterjedése előtt a gabonamagvak szárítására azért is szükség volt, mert a malmok tökéletlen mechanizmusai csak teljesen száraz, sőt pörkölt szemeket tudtak megőrölni. Másrészt a gyümölcsök konzerválásának a legegyszerűbb módja szintén a szárítás, az aszalás volt. Nemcsak Kelet- és Észak-Európa legrégibb földművesei ismerték ezeket a technológiákat, kontinensünkön csaknem mindenütt meghonosodtak. Néhány példa: egyszerűbb esetekben csak földbe vájt üregekben gyújtottak tüzet és az azokra ráfektetett kőlapokat hevítették át, majd az átforrósodott felületre Öntötték a szárítandó terményt, hogy elpárologtassák a felesleges nedvességet. A Kárpátokban és a Balkán-félszigeten egészen a legutóbbi évtizedekig igényt tartottak az ilyen aszalókra. Egy dél-angliai kelta faluban (Thunderbarrow Hill, Sussex) viszont archeológusok tártak fel gabonaszárító kemencét. Ennek működési elve semmiben sem különbözött a balkáni szerb, vagy az Északkelet-Kárpátok gorál és hucul berendezéstől. A szerbek nem is olyan régen nemcsak földbe ásott gödörben gyújtottak tüzet (amit kő lapokkal fedtek le), hanem négy lábon álló, nagyobb méretű, agyaggal tapasztott fonott kasok alatt és ezekben szárították a gabonát, vagy aszalták a gyümölcsöt. Közép-Olaszországban földbe vájt tűzhelyeken sütötték a gesztenyét, ugyanitt szárították a lent, amint ezt a Pireneusokban is megtették. Még az innen távoli Hebridákon is hasonló berendezésekkel ellátott szárító-épületek romjaira leltek, ezeket még a II. században használták. Északnyugat-Európában a szárítóverem úgyszólván teljesen általános volt a prehistoriában és a hagyományos gazdaság középkori évszázadaiban. A sok eső és köd lehet a legfőbb magyarázata annak, hogy Angliában a vaskorban és a rómaiak alatt, Skóciában a XII. században egy viking kolónia leleteiben, Írországban a VII. században és 1000 körül datálható leletekből szárítóverem azonosítható. A XII. században Walesben egy nagybirtokon használják. Észak-Írországban és a Hebridákon kőházak kerültek elő szárítókkal és fűtőcsatornával. A berendezést ismerték Észak-Franciaországbán, Hollandiában, a Rajna-mellékén (Lotharingiában, Bádenban, Schwarzwald-ban stb.), Bajorországban, Württembergben is feljegyezték adatait, Ausztriának több tartományában szintén. Dániában, Svédországban és Norvégiában nyomon követhető, miként változott át a szárítóverem kövekből vagy téglából emelt speciális építménnyé. A lenszárítók építményei az Alpok csaknem minden völgyében (ahol - mint pl. Tirolban - a XVI. század óta a tűzrendészeti előírások tiltják a lakóházak közelében felépíteni őket) szokás volt a fürdőket szárítóházként is használni. Tudunk ilyen épületekről az elmúlt századokból Frank-földről, Szászországból, a porosz területekről, a Baltikumból. Figyelemre méltó, hogy Közép-Európában ezeket a szárítóházakat falusi fürdőkként is működtették az elmúlt századokban.

14 A berendezés annyira fontos volt, hogy Szent Gallen bencés kolostorában fennmaradt IX. századi kolostorépítési mintarajz és szöveg - egyéb előírások mellett - nélkülözhetetlen intézménynek jelöli meg. Svájcban még a néprajzi adatfelvételek szerint is sok gabona-, gesztenye- és lenszárító működött a parasztgazdaságokban. Másfelől viszont, ami a fürdőkemencéket illeti, a szűk és egészségtelen putrik és kunyhók lakói sokat szenvedtek a férgektől, a tisztálkodást a fürdőkemence és a közeli 14. TALVE, I960.; HÄHNEL, 1975: 2-325. 25