Agria 23. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1987)

Kapros Márta: Az őrhalmi menyecskefőkötő és készítője

csüngő két szárán vezették végig, fölül egy-két helyen hozzáöltve. Az így lelógó kettős gyöngysort 8-10 cm-enként összefogták különböző színű kisbubulykákkal, a végeit szalagcsokorszerűen két kis füzérbe alakították. Máskor zabgyöngyből két tűre fűzték, s a szakaszos összekapcsolást keresztbe iktatott rövid füzérekkel oldották meg. A szállító divatja 1930 körül kezdődött, de utána sem került ez minden főkötőre. Sokan a nyakban viselt gyöngysorokat akasztották alkalomszerűen szimplán vagy többsorosan a hátulsó művirágcsokorra. A főkötő készítéséhez semmi különleges szerszámra, eszközre nem volt szükség. Közönséges, közepes méretű varrótűvel, a legerősebb, kézi varráshoz való, ún. 12-es karikacérnával dolgozott Bíró Viktor, s a gyöngyök fűzéséhez vékony gyöngyfűzőtűt használt. Amikor már a munkára került a sor, különösebben nem gondolkozott fölötte főkötővarrónk, mit, hogyan készítsen. Egyrészt rutinná váltak bizonyos részfolyamatok, másrészt ösztönösen dolgozott: „adta magát", hogyan csinálja. Illetve egy-egy darabnál, jártában-keltében, egyéb munkája közben eltervezte magában, hogy az adott hozr závalókból hogyan oldja meg. Legalábbis szándékosan „nem különözött" senkinek, igyekezett mindig a lehető legszebbre csinálni, a hozzávalók, esetleges megrendelői kikötések függvényében. Ezzel együtt: „mikor hogy sikerült". Általában igényes volt magához, előfordult, hogy többször is szétszedte, részleteiben visszabontotta, ha nem volt munkájával elégedett. Tekintve, hogy a főkötő varrása idénymunkának számított, ritka eset volt, hogy Bíró Viktor maga csinált meg teljes egészében egy darabot. Az egyszerűbb, mechanikusabb munkafolyamatokat másokkal végeztette. A lúdgégát édesanyja „szedte be", azaz előkészítette a díszcsíkokat. A csüngő alapját lányai varrták, díszítették, utóbb a csokorrá formázást is rájuk bízta. Ha sűrűsödtek a rendelések, férje két nőtestvérét, esetleg egy-egy szomszédasszonyt is bevont a csüngőX készíteni, gyöngyöt fűzni. Pénz nem járt ezért, viszonzásképpen megvarrt utóbb nekik ingyen ezt-azt. A lényeges munkákat azonban mindig maga végezte: a szabást, formázást, díszítménysorok felvarrását, bokréták összeállítását, tehát mindazt, ami a főkötő tulajdonképpeni összhatását megadta, így két nap, vagy szükség esetén egy nap és egy éjszaka alatt elkészült egy főkötő. Azonban ritkán csinált meg egyet egyhuzamban. Előfordult, hogy párhuzamosan öt főkötő is „munkában volt". Az egyes darabok hozzávalóit külön tartották kinek-kinek a maga dobozában, nehogy összekeveredjen. Ide került a kész főkötő is. Az elkészült darab ugyanis a lakodalom napjáig a főkötővarrónál maradt, féltették, nehogy a sok érdeklődő idő előtt „összeforgassa". Csak szerdán, amíg a templomi esküvő zajlott, azalatt vitték el. Erre a feladatra szívesen vállalkoztak Bíró Viktor lányai, így egyúttal szétnézhettek a lagziban. A főkötő elkészítésének díja, a pénz mindenkori értékéhez igazodva, változott. Emlékezet szerint a 30-as években 10 pengő volt.

31 Adott időben egységesen számolt Bíró Viktor, függetlenül attól, hogy a „gazdagosabbal" többet dolgozott: „Nem akartam én magam átkoztatni, hogy nekem ennyiér' csinálta, tőlem meg ennyit kért". A csináltatás ára nem is képezte alku tárgyát, sem rendeléskor, sem a főkötő átvételekor. Mindenki tudta az árat és tartotta magát hozzá. Ha úgy érezte, hogy az övékével több munka volt, az illető megtalálta a módját annak, hogy alkalom adtán valamilyen formában viszonozza Bíró Viktornak a különbözetet. Jól példázza ezt, hogy a varbói megrendelőktől, amíg a határ túloldalán voltak, nem várt el pénzt: „Kiszámították, mennyit ér. Hoztak cserébe a gyerekeknek mackórühát, ilyeket, ami itt nem vót. De jobban többet 31. Ebben az időben egy pengő körül volt egy napi, felnőtt napszám. 210