Agria 23. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1987)
Szabadfalvi József: Az ősi sertésfajták Magyarországon
A vaddisznó jellegű, fekete szőrű, ún. vicsokfejű- és fülű. lápdisznót elsősorban HANKÓ Béla említi, ezt a vaddisznó és a szalontai kereszteződéséből eredezteti. Azt írja róla, hogy vad volt, a zsombékosból alig lehetett kihajtani. 67 Úgy tűnik, hogy a siska sem tekinthető külön, ősi, középkori fajtának. Az vagy a régi sertésfajták helyi alfaj táj a, vagy azok helyi elnevezése, de valószínűbb, hogy a bakonyi és a déli táj faj ta XIX. századi, helyi kitenyésztésu csoportját nevezhették így. Itt kell megemlíteni, hogy a sisak, kapcsolatban lehet a „lelógó fülű" jelentésű sisakfülű elnevezéssel is. PETHE Ferenc 1815-ben két magyar sertést említ, a siskát és a mangalicát. 66 A néprajzi irodalomban néhányan említik. 69 Többen nem is ismerik, 70 nem említi a Mezőgazdasági Lexikon sem. Csupán a lelógó fülállású sertéseket mondja siskának. 71 Mások együtt említik a szalontaival, 72 ismét mások a balkáni eredetű sumadiáva\ azonosítják. 73 Nádudvaron pl. a szalontai sertés veres és barna színű utódait és a vaddisznóval kereszteződés utódait barisdisznónak mondták, a XIX. század második felében megjelent szőke színűt (tehát a mangalicát) nevezték siskának. 7 * Hajdúböszörményben viszont az ősi sertésfajtát ordasnak mondták, s a mangalica és az ordas keresztezését pedig barizsnak. 75 Itt említem meg, hogy a Szernye-mocsár vidékén, az ún. magyar mangalica mellett az ún. polyák disznót (lengyel sertés) is tenyésztették. Ez utóbbit suskának is nevezték. Ez hosszú fejű, gerincén végigfutó hosszú sertéjű, karcsú hússertés volt. 76 A túrmezei ugyancsak HANKÓnál fordul elő. Ez valószínűleg a Balkán felől érkező, ún. sumadia fajta lehet, amelyből az ősi magyar tájfajták keresztezésével, kialakult az egyetlen, szinte általánosnak mondható magyar sertésfajta, a mangalica. Összegzés A sertések eredetével és történeti kialakulásával foglalkozó magyar szakirodalom - főképpen BÖKÖNYI Sándor ide vonatkozó, a régészeti leletekben talált csontanyag vizsgálatán alapuló publikációiban - az ősi magyar sertésnek két történeti táj faj táj át különbözteti meg: egy dunántúlit és egy tiszántúlit. A koponya és a végtagok csonttanianatómiai ismérvei alapján az egyik, elterjedtebb nagyobb és erőteljesebb, a másikon pedig egy elfinomodási tüneteket mutató, kisebb testű fajta, pl. Zalaváron. Ez utóbbi itt alakulhatott ki Magyarországon. 77 Ezt egy korábbi munkájában már szláv fajtának nevezte el. 78 Előbb említett munkájában ezt a feltételezését visszavonta, mivel szláv eredetű régészeti leletben nem találta meg. A zalavári sertés BÖKÖNYI Sándor szerint azonos lehetett HANKO Béla avar sertésé\e\. 79 MATOLCSI János azt fejtegeti, hogy a kora Árpád-korban a két tájfajta nem választható még el, azok csak a középkor végén 67. HANKÓ Béla 1939; 363-364. 68. PETHE Ferenc 1815, 388. 69. ANDRÁSFALVY Bertalan 1975. 375-376. 70. Pl.: TÁLASI István 1942, BENES, Emerich 1934, 9-11. 71. Mezőgazdasági Lexikon, II. kiad. II. 491. 72. DANKÓ Imre 1963, 33. 73. BÁLINT Sándor 1976, 1. 498. 74. Saját gyűjtés 75. BENCSIK János 1971, 198. 76. TAGÁN Galimdsán EA., 1857, 24. 77. BÖKÖNYI Sándor 1974. 78. BÖKÖNYI Sándor 1963. 79. BÖKÖNYI Sándor 1958. 462^63., HANKÓ Béla 19386. 168
