Agria 22. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1986)

Lázár Sarolta: Az egri vár törökkori magyar cserépedényei

Ez a múlt századból ismert kereskedelmi kapcsolat már korábban is kialakulhatott. A továbbiakban az ezt a feltételezést támogató érveket szeretném felsorolni. Eger közvetlen környékén nem található jó tűzálló agyagot adó lelőhely. A XIX. század végén Egerhez legközelebb Diósgyőrött és Tapolcán tudunk tűzálló (1550 °C fölött még nem olvad meg) agyag bányászásáról, főleg nagyipari célokra.

89 Eger város határában mindössze a Nagyeged hegy oldalában található, vörös, vastartalmú és fekete, mangán tartalmú földet bányászták a sárospataki fazekasok festéknek.

90 Egerben nem voltak jelentős fazekashagyományok, az Egerben dolgozó fazekasok egy része felvidéki eredetű volt. Valószínűleg még a XVIII. század első felében sem volt céhük.

91 Az Egerben dolgozó fazekas és kályhás mesterek nevei a városi összeírásokban maradtak fenn. A XVI. század második felében 11, a XVII. században 1 (!) fazekas dolgozott a városban. A XVIII. század első felében számuk felszaporodott 12-re, a század második felében már 22-en voltak. Közülük összesen 29 volt egri származású, Miskolcról 6 jött, Gyöngyösről 4, Zsaluzsányból 2, Osgyánból (Gömör megye), Hevesből, Rimaszombatról és Eperjesről 1 — 1. A fazekasok főként a várban dolgoztak, az újjáépítésekkor új kályhákat állítottak fel, más tevékenységüket nem említik az összeírások.

92 Mindezek alapján feltételezem, hogy a várban a törökkorban is a Felvidéken készített konyhai edényeket használtak. Figyelemre méltó, hogy a biztosan török kerámia emlékeink között főként asztali és tálaló edényeket ismerünk, kifejezetten főző cserépedényeket alig. Ugyanakkor a török és a magyar konyha felszerelésében nem sokban különbözhetett egymástól.

93 Nyilvánvaló, hogy ezek az adatok csak közvetve támasztják alá a vászonfazekak készítésével kapcsolatos feltételezésemet. Ezt a kérdést csak a további anyag-, illetve forráskutatás (pl. vámszabályzatok tanulmányozása) dönthetné el. 89. KRESZ Mária, 1960. 303-304. 90. ROMÁN János, 1951.4. 91. VOIT Pál, 1969a 141. 92. VOIT Pál, 1969b 307-426. 93. TAKÁTS Sándor, 1915. II. kötet 250-251. 94. Az edények adatainak felvételekor az épek űrtartalmát is megmértem. A számadáskönyvek, a tized- és úrbéres összeírások adatai alapján megállapítható, hogy Egerben a XVI—XVII. században folyadékmérésre az egri köbölt, a pintet és az itcét használták. A nagy egri köböl 15 pinttel és 30 itcével volt egyenlő, a kis köböl pedig 12, illetve 8 pinttel. Egy pint két itce volt. (SZEDERKÉNYI Nándor, 1890. II. kötet 406-410.) A bor mérésén kívül a gabonát, lisztet, korpát, ocsút, vajat, mézet szintén ezekkel a mértékegységekkel mérték. (SUGÁR István 1975. 8.) Az Eger város levéltárában található, 1745-ben készült hiteles kőűrmérték alapján ezeket a mértékegységeket a következő módon lehet literre átszámítani: az egri köböl (kila, pozsonyi mérő, szapu) egyenlő 63 1-rel, ennek fertálya (véka) pedig egyenlő 31,5 1-rel. Tehát a pint kb. 4 l-nek, az itce pedig kb. 2 l-nek felel meg. (SZEDERKÉNYI Nándor 1890. II. kötet 410.) A megmért edények tanúsága szerint még egy kisebb mértékegységnek is kellett lennie Egerben, hiszen csak a kevesebb számú, nagyméretű edények térfogata mérhető pintben vagy itcében, a nagyszámú kisméretű bögre ezeknek csak valamely töredékével volt mérhető. Általában az 1 liter körüli térfogat a leggyakoribb. 47