Agria 20. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1984)

Dancza János: A subalyuki ősember-maradványok sorsa (visszaemlékezés)

tudhatta meg, hogy amikor a keresztcsontot Kadiönak úgy adtam át, hogy azt én emberének vélem,a nagy gyakorlattal bíró Kadiö úgy vélekedett: lehetséges az is, hogy fiatal medvéé. De tegyük fel, hogy az említett emberi maradványokat — mint ilyeneket — nem ismerem fel. Változtatott volna-e ez a tény az említett lábközépcsont, és a keresztcsont épségén és megtartási állapotán? Nyilvánvaló, hogy nem. Ez is, az is épen került felszínre és amíg azokat át nem adtam Kadiönak, épségben is voltak. Az állkapocsról szólva Bartucz szörnyülködve jegyzi meg, hogy azt vízzel, a prehisztorikus csontok legnagyobb ellenségével tisztítottam meg. így is van. Persze nem fürdettem meg, amint azt Bartucz elképzelte, mert erre szükség sem volt, hanem csak finomszőrű, vizes kefével átkeféltem. Nos, változtatott ez valamit az állkapocs megtartási állapotán? Semmit. És Bartucz mégis úgy állítja be ezt a dolgot, mintha ettől a kezeléstől az állkapocs — ha nem is robbant szét — de a felismerhetetlenségig deformálódott volna, vagy olyan meggátolhatatlan károsodási folyamatot idézett volna elő, ami a leletek pusztulásához vezetett. Holott érről szó sincs és ha csak sejtem is azt, hogy az állkapocs milyen sorsra jut, nem szerénykedtem volna és pillanatnyi gondolkodás nélkül összeállítom a megsérült jobb oldali ágat is, mégpedig ezzel a „szörnyű" módszerrel, s akkor legalább fényképen megmaradt volna: hogy is nézett ki mindkét ágával. Egyébként az állkapocs a többi emberi és állati csontokkal együtt már annyira kövült — kemény — volt, hogy valamennyit nyugodtan akár meg is fürdethettük volna. Hiszen a barlangokból kiásott fosszilis csontokat akkor is, előtte is és ma is éppen a keménnyé fosszilizálódásuk miatt vízzel szokták a rájuk tapadt agyagtól megmosni. És lám a száz évvel előbb kiásott sok százezer fosszilis csontnak a vízzel való lemosás ellenére sincs semmi bajuk. Mire volt hát jó Bartucznak ez a szörnyülködése és lekicsinylő fejcsóválgatása, amivel a subalyuki leleteknek általunk való feltárási és kezelési módját, mint valami elrettentő példát írja le? Arra, hogy elterelje a figyelmet azokról, akik a leleteket az ásatások után barbár módon megrongálták és megcsonkították, s a gyermek esetében pedig a koponya kivételével a váz többi részét egyszerűen megsemmisítették. Az eddigiekből is kitűnik, hogy Bartucz milyen szánakozva és lenézően nyilatkozva beszél a hozzáértésünk hiányosságairól, és nemcsak hogy ennek tulajdonítja az ősemberleletek „pusztulását", de nagylelkűen ezzel is akarja menteni „bűneinket". Erre a nagylelkűségére sem én, sem munkatársaim nem tartottunk igényt. Bartuczot tökéletesen tájékoztattam arról, hogy az ásatásoknál a felnőtt maradványainak néhány darabja milyen mérvű sérüléseket szenvedett. Ennek ellenére - amint láthattuk - a Monográfiában a leleteken észlelhető sérülésekért minket tesz felelőssé. Miről is van itt szó? Arról, hogy - mint említettem — nem vállalkoztam az állkapocs megsérült jobb oldali ágának az összeállítására. Én akkor úgy véltem, hogy ezt a munkát végezze el szakember. Mint ahogy Bartucznak is említettem az állkapocsnak ezeket a darabjait átadtam Kadiőnak. Ugyanígy adtam át neki a keresztcsontot is a róla lepattant két lemezkével. És nemcsak ezek a lemezkék tűntek el, de az állkapocs jobb oldali ágának a darabjai is. Magát az állkapcsot is megrongálták s a keresztcsontot darabokra törték és megcsonkították. És mindezt Bartucz a felelősök megnevezése és az elkövetés módjának az ismertetése nélkül csak „sajnálatos szerencsétlenségnek" minősíti. Pedig Bartucz tudta azt, hogyha az a kár, amit Kadiö ill. a felesége a leletek megrongálásával okozott nem következik be, akkor az első magyarországi Homo primigenius állkapcsa — a felszálló ágak kivételével — egészben állna az Embertani Tárban és ez az intézményünk mondhatná magáénak a ritkaságszámba menő egész, hitelesen ősemberi keresztcsontot is, egy gyermek koponyájával és jelentős vázrészeivel együtt. Ez utóbbiakról külön is kell szólnom. 130