Agria 18. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1980-1981)

Sugár István: Az egri vár hadinépe 1552 őszén

Természetesen a keresztény hit és gondolat mást és mást jelentett a nemesember és a jobbágyparaszt számára. Egyiknek feudális jogait, a kizsákmányolás biztosítását, a másiknak családja, házacskája, puszta sanyarú életsorsa védelmét. Természetesen a török mindkettőt egyaránt fenyegette, és ezért mind a jobbágynak, mind pedig a nemesnek fegyvert kellett fognia ellene. Az osztály ellentéteket nem szüntette meg a török elleni egész embert kívánó harc, de ideig-óráig együttműködésre kényszeritette a pogány támadástólfenyegetett birtokos nemest és nincstelen jobbágyot egyaránt. Ez történt Egerben is, ahol az ország legnagyobb földbirtokosainak egyike, Dobó — akinek 461 ezer katasztrális holdra rúgott birtokainak terjedelme — fegyverrel a kezében vállvetve harcolt a parasztokkal és mesteremberekkel. Történészeink egyike-másika a polgári történetírásnak itt-ott hibájául rótta fel a múltban, hogy a győzelem egyik letéteményesének Dobó szervezőképességét tudta be. De ma, amikor már szinte minden feltárható apró részletében is ismerjük Dobó egri munkásságát, bátran leszögezhetjük, hogy a vitézek bátor helytálló kiállása mellett igenis döntő szerepet játszott az egri sikerben Dobó Istvánnak a maga korában példátlanul álló gondoskodása, körültekintéséről tanúskodó szervezőképessége. Kivált akkor tűnik ez frappánsul szembe, ha egybevetjük a század többi végvári parancsnokának ebbéli tevékenységével. Várak hosszú sora jutott oszmán kézre éppen amiatt, hogy parancsnoka képtelen volt — néha még jó adottságok közepette is — megszervezni a gondjaira bízott vár védelmét, katonái zavartalan lőszer- és élelmiszerellátását, nem is beszélve a betegek sebészorvosi kezeléséről. A védelmi lehetőségeknek (fegyverzet, lőszer, élelem, falak javítása, betegek gyógykezelése) e korban hazánkban példátlan előrelátással való nagyon aprólékos megszervezettsége biztosította, hogy a harc legválságosabb pillanataiban sem adódott semminemű fennakadás az embereknek, a katonáknak minden szükségessel való ellátásában. Ez a példás szervezés biztosította a zavartalan lőszerellátást, lehetővé tette, hogy minden fegyveres és „civil" zökkenőmentesen megkapta bőségesen elegendő napi kenyér-, hús- és boradagját, hogy az elromlott fegyverek nem maradtak javítás, a sebesültek pedig orvosi ellátás nélkül, sőt a lőpormalom felrobbanása után rövidesen újonnan emelt malom kezdhette meg pótolhatatlan működését. Tudnunk kell, hogy Dobó keze alatt az egri várban elnézést nem tűrő katonai vasfegyelem uralkodott, melynek kivált a harc alatt szerzett érvényt a parancsnoki kar. Mint tapasztalt katonák, tudatában voltak annak, hogy egy-egy fegyelmezetlen, magáról megfeledkezett, vagy éppen megingott jellemű ember mily veszélyt jelenthet a védelem kollektívájára. Éppen ezért csírájában, irgalmat nem ismerve fojtották el Hegedűs és társai árulási kísérletét. Tinóditól tudjuk, hogy ha valaki pillanatnyi riadalmában, fáradtságában, vagy éppen félelmében vonakodott a vártákra, a falakra menni, mind Dobó, mind parancsnoktársa, Mekcsey bottal hajtotta azt a néhány embert a falakra. De az egri várban tapasztalt katonai fegyelem szigorát akkor tudjuk csak kellően értékelni, ha figyelembe vesszük azoknak a váraknak a hosszú-hosszú sorát, melyek éppen ennek a hiánya miatt jutottak ellenséges kézre. Egerben 1552-ben a katonai hivatástudat a legmagasabb fokon nyilvánult meg. S ennek a jegyében vállalták a vitézek a nélkülözést, a harc látszólagos reménytelenségét, a parancsnoki vasszigort, a sebesülést, a rabságot, vagy éppen a legnagyobbat, a legszentebbet: a halált. Dobó katonáinak java része egy életre eljegyezte magát a fegyverrel. Végül, de semmiképpen sem utolsósorban, vizsgáljuk meg Dobó és főtisztjeinek magatartását is. Dobó, bár személye szerint a belső vár — a Föld- és Tömlöc bástya és a palota — védelmét irányította, de természetszerűen mint a vár kapitányának, az ő kezébe futott 60