Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 15. (1977)

Németi Gábor: Adalékok Hatvan város felszabadulásának történetéhez (visszaemlékezések alapján)

„Kiadták a parancsot, hogy a leventéknek el kell menni az oroszok elől. Egyszer jött hozzám az unokaöcsém anyja, Korsósné: — Józsi, gyere ide, itt a SAS behívó a gyereknek! Azonnal menni kell neki. — Hol van a gyerek? — kérdeztem. — Kinn a határban. Ekkor én egy nagyot káromkodva azt mondtam: — Nem megy a gyerek sehová, nagyon jó helyen van a határban. Majd, ha hazajönnek, küldd hozzám!" Az unokaöccse jelentkezett is nála. Vele is megérttette, hogy jobban teszi, ha nem megy el a leventékkel, hanem meghúzódik a határban. Még azt is megbeszélte vele, hogy a leventesapkát cserélje le polgári, úgynevezett ,,niici"-sapkával, nehogy a bevonuló oroszok katonának nézzék.

24 Azok, akik eleget tettek a bevonulási parancsnak, a cukorgyár sporttelepére mentek, mert ott volt a gyülekezőhely. Itt történt meg a bevonulók számbavétele, a felszerelés ellenőrzése, amelynek megtörténte után kiadták a parancsot az indulási állomásra vonulni. A szülőket és a hozzátartozókat felszólították, hogy tovább ne kísérjék a menetet. Az indulási állomást a kastély kertjében jelölték meg. Mire az alakulat ideért, már itt voltak a nagygombosi uradalom szekerei, amelyeket a csomagok szállítására rendeltek ki. Az utasítás ellenére igen sok hozzátartozó ide is utánajött a fiataloknak, távolról követve a csoportot. Az oktatók itt ismételten ellenőrizték a létszámot, majd kiosztották a fegyvereket. Ezek ún. leventepuskák voltak (ma kispuskának nevezik őket). A leventeparancsnokság tisztjei között ott volt dr. Lénárd Béla jegyző, Neumaier Oszkár tanító, egy törzsőrmester a katonai kiegészítő parancsnokságról és Madarász József tanító, aki a menetalakulat parancsnoka volt ideiglenesen, mert dr. Lénárd Béla csak később csatlakozott a menethez. Mielőtt az indulási parancsot kiadták volna, megjelent a felsorakozottak előtt egy német katonatiszt és buzdító beszédet mondott. Ebből azonban a leventék csak annyit értettek meg, amennyit a németül tudó oktatók lefordítottak. A leventék a legtöbben megnyugodva vették tudomásul azt, hogy Madarász József vezetésével vonulnak, mert vele kapcsolatban kedvező tapasztalatokat szereztek. Sokan voltak olyanok, akik tanítványai voltak és mint tanítót is szerették, de mint leventeoktató is emberséges volt. Most sem csalódtak benne, mert senkit sem igyekezett erőszakkal, fenyegetéssel rábírni, hogy tegyen eleget a bevonulási parancsnak, de a megindulás után sem akarta megakadályozni azokat, akik visszafordultak. A gyülekezés, számbavétel, a felszerelés ellenőrzése, a fegyverek kiosztása, a csomagok elhelyezése, a búcsúztatás igen sok időt vett igénybe, ezért délután lett, mire a menetalakulat elhagyta Hatvan utolsó házait. Nem is jutottak tovább, mint Kisgombos. Itt megpihentek, kiegészítették az útravaló élelmiszerkészletét, meleg vacsorát készítettek. Már ezen az első állomáson megkezdődtek a visszaszökések. Egyik szökevény, az akkor 16 éves Tóbi József így emlékszik vissza a szökésre : „Amikor Kisgomboson megálltunk pihenni, én nem vártam meg amíg a vacsorát megfőzik, hanem engedélyt kértem, hogy vízért mehessek a közeli kúthoz. Két társam csatlakozott hozzám : Kónya László (nem biztos a keresztneve) és egy Pásztor nevű fiú (ragadványneve : Bába). Velük már előzetesen megbeszéltük, hogy mi nem megyünk tovább, hanem megszökünk. Elmondtam nekik, hogy apám utánunk jött, itt vár rám a közeli szőlőben. Nekik is ezen járt az eszük, 348