Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 15. (1977)
Szabó János Győző: Az egyház és a reformáció Egerben (1553–1595)
klerikus, ill. deák-múveltségű ember megnyilatkozásai. A verselése és önmagában a latin nyelv elhagyása újítás. De szinte csak olyan mértékben, ahogy egyházi szempontból újítást jelentettek az 1540-es években Szegedy Lajos zsoltárfordításai. Az akkor még katolikus humanista a székesfehérvári káptalani iskola élén állt, s csak 1547 után, Bécs egyetemén tanítva, fokozatosan kötelezte el magát a reformációhoz, s lett azután 1556-ban a Szilágy megyei Krasznán protestáns lelkész, majd kolozsvári és tordai lelkészkedései után 1567-től unitárius. 94 A csanádi egyházmegyéből származó, krakkói egyetemet végzett Szegedy Lajos vándorlásai láttán sem tűnhet fel Erdélyi Máté kalandos életútja, aki kétségtelenül erdélyi származású, de nem Erdélyben fejezte be hányatott életét. Erdélyi (Gratianus) Máté és Hídvégi Máté azonosságának a koncepciójánál könnyen feltételezhető, hogy a reformáció szele Máté szerzetest komolyabban Szatmár megyében, Medgyesalján érte el. Hiszen itt az 1545. évi erdődi zsinat hatása különösen érezhető volt. 95 Mátét csanádi tartózkodása is ebbe az irányba terelte. A csanádi egyházmegye, Petrovics Péter egykori befolyási körzete, melegágya volt a korai magyar reformációnak. Elég itt csupán az 1549 — 50. évi toronyi zsinatra utalnunk. 90 Nem véletlen, hogy világi papok és szerzetesek, később a török elől innen menekülve, nagy számban váltak az új eszmék hirdetőivé. Tehát nemcsak Csanádi Imre és Szegedy Lajos unitáriussá lett prédikátorokra gondolunk, hanem a csanádi káptalannak Egerbe jutott „megtévedt" kanonokjaira is (Szegedy Albertra és Szegedy Gergelyre). Szerintünk Hídvégi Máté gvárdián Gratianus Mátéval való azonosításának egyetlen igazi nehézsége a Gratianus (Szentgratianus) névváltozat. He nem zárható ki egyelőre, hogy Hídvégi Máté a Méliusz, Fabricius, Hellopeus, Cormeus stb. klasszikus névformák szerint, költői névként vette fel a Gratianus (Szentgratianus) előnevet, s származhatott a Háromszék megyei vagy Szilágy megyei Hidvégről is. Egri Lukácsnak és prédikátortársainak anabaptista színezetű unitárius tanai Egerben termékeny talajba plántálódtak, igen népszerűek lehettek. Erre vall nemcsak Szikszay Bálintnak a fentebb is említett több kijelentése, hanem főképpen Forgách Simon Dunán inneni főkapitány idevonatkozó megjegyzése öccse, Forgách Ferenc krónikájához. 1569 — 1570 telén Karácsony György, a nagybányai oláh, a „fekete ember", anabaptista szokásoknak hódoló, apokaliptikus várakozással, vallási rajongással megáldott parasztseregéhez Debrecenben sok egyszerű végvári katona csatlakozott. Egerből egy lovastiszt is, Barius István (feltehetőleg alárendeltjei egy részével). A népszerű Bariusnak, a dédesi vár egykori hős védőjének esete Egerben nem kis feltűnést keltett. Forgách Simon szavai érzékletesek: „Az egész egri had, lovag, gyalog, ki akart menni. Az prédikátor és az kapitán nehezen marasztották őket. Ennyi religio fogta volt őket mintegy attonitusokat (elkábultakat), hogy se törvényt nem tettek, se semmi dologhoz kedvek nem volt ; szitkot nem mondtak, nem esküdtek, egymást afféléért megfedették. Végre oly hírek megyén, hogy felgyúlt Szt. Miklós előttök, és az benne valókat, mint az barmot csak úgy vágták le, hogy az szókháznál, (mert aznap szék volt) Jézust kiáltottak, és az kapitánhoz futottak az várba, ott nagy csudával és devotióval (ájtatossággal) mondták meg neki, kérték, hogy tovább ne tartóztassa őket, ha ő maga nem akar vélek lenni. Az kapitán mondta, hogy nem igaz hír, várjanak csak az egy napot ; ha bizonyosba megérti, ő is elmegyen más nap vélek. Onnét az prédikátorra, Valentinus Hellopeusra mentek, annak expróbálták (szemrehányást tettek), hogy méltatlan szóllott reája: (ha) Isten embere, nem hihető volna, ilyen csudát mívelt volna. Azért azután ne káromlaná, hanem vélek együtt Istent dicsérné, ki az szegén magyar nemzetnek második Moysest támasztott volna. Az prédikátor mégis constanter 114
