Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 14. (1976)
Szabó János Győző: Árpád-kori telep és temetője Sarud határában III.
ezek a temetkezési formák a saltovo-majacki kultúra vagy az alán etnikum hatásának, jelenlétének a bizonyítékai. De ha e temetkezési formáknál az Árpád-kori magyarság körében egyáltalán más népek ill. kultúrák tekintetbe jönnek (legalább mint archaikus szokás reminiscenciája), a saltovo-majacki kultúrának, a keleti gyökereknek elsődlegességet és nagyobb jelentőséget tulajdonítunk. Korábbi elemzéseinkből kitűnt, hogy a rendellenességek ugrásszerű növekedését, s ezeknél a nők sokkal nagyobb arányszámát az avar-korból levezetni nem lehet. Az eddig publikált szláv, avar és Árpád-kori ill. Don-melléki alán-török anyag alapján még az sem tűnik valószínűnek, hogy a Zalavár-vári 242. sz. kettős temetkezési forma: férfihoz kuporított helyzetben eltemetett nő, szláv jellegzetesség lett volna, ahogy írott források értelmezésével ezt Fehér Géza feltételezte. 92 Ellenkezőleg: ha beszélhetünk a magyarság hatására történt „pogány" szokások újraéledéséről a pannóniai „álkeresztények" között (Theotmár salzburgi érsek szavai szerint) 93 , akkor itt nyilvánvalóan nemcsak a külső megjelenésről, a fej kopaszra nyírásáról volt szó, hanem rítusok és babonák újraéledéséről is. Trnovec nad Vlahom, Staré Mesto és Zalavár-Vár X. századi temetkezései, ugyanezen temetők IX. századi rétegéhez viszonyítva, a rendellenességek X. századi nagyobb elterjedtségét vetítik elénk ; a szóban forgó Zala vár-vári kettős temetkezés is beleillik a képbe. Természetesen, ha egyszer majd teljesen tisztázódik is e szokások eredete, még mindig nem kapunk választ a miértre: milyen indítékból temettek így? A rendellenes temetkezések III. csoportjának keletkezésére van csak kézenfekvő magyarázat. G. Wüke az arc föld felé fordításának tulajdonított a hasonfekvő testhelyzetben lényegi jelentőséget: a gonosz nézése az élők felé így lehetetlen, másrészt a lélek így nem tud visszarepülni a szájon át a testbe, s a megholt így képtelen visszatalálni a falujába 94 . A fordított tájolás a megkülönböztetés járulákos eleme. A behajlított és megkötözött végtagok ebben a testhelyzetben pedig nagyobb biztosítékot nyújtanak az élőknek, hogy az eltemetett később sem mozdul ki a sírjából. Megjegyeznénk, hogy aligha helyes e III. csoport értelmezésénél mindent a nézés megakadályozására visszavezetni. A koponyát arccal nem mindig a sírfenékhez vagy sírfalhoz szorítva találták, gyakran az oldalán pihent. Sőt, olykor hátrahajlított- feltámasztott helyzetben volt, mint a bemutatott Szarvas —Káka, kettőshalmi sírban; felfelé és dél irányába nézett, a temetőre, ahol a többi falubelije nyugodott. Persze lehetséges, hogy a falu a temetőtől északi irányban volt, s a megholt így nem a falu felé, csupán a temetőre nézett. Hogyan értelmezzük a II. csoport típusait? Banner János már ötven évvel ezelőtt az oldalt fekvő zsugorított temetkezések indítékainak a hátterét behatóan elemezte, s az addigi irodalom alapján négyféle véleményre utalt: 1.) Voltak, akik a foetus helyzetével magyarázták. 2.) A hellyel való takarékosságra gondoltak. 3.) Az alvás természetes helyzetével hozták összefüggésbe. 4.) A halottól való félelem okát keresték a végtagok összekötözésében. Banner szerint a harmadik és a negyedik értelmezés valószerű, de szétválasztásuk ismérve legfeljebb a végtagok behajlításának a mértéke lehetne. Az őskori ember mindkettőre törekedett: a nyugalmi helyzetbe hozással együtt biztosítani szerette volna, hogy ne háborgassák. 95 Móra Ferenc a népvándorláskori és a honfoglaláskori anyagra támaszkodva vizsgálta meg a kérdést, s újabb motívum lehetőségére utalt, a büntetésre, amely, ha előbb nem, az illető halála után érvényesült 96 . László Gyula az avarkori zsugorított sírok (Üllő I.) láttán az őslakosság szokásainak az átvételére utalt 97 . Szőke Béla szerint viszont a morva-szlávok körében jelentkező szokás az avarság hatásaként értékelhető 98 . Cs. Sós Ágnes elvetette ezt a felfogást. A hasonló társadalom66
