Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 13. (1975)

Németi Gábor: Lengyel menekültek a II. világháború idején Hatvanban

ból. Egy részük átszökött a határon az angol—francia szövetségesekhez, mások a németek hozzájárulásával hazatértek a megszállt Lengyelországba, a többieket elköltöztették a magyar hatóságok Nagykanizsára és Tabdra. Egyedül Fürlinger Antal kért engedélyt, hogy visszatérhessen Tabdról Hatvanba. Ő itt is maradt. Munkát vállalt a helyi cukorgyárban, majd más vállalatoknál. Megnősült, és itt élte meg a felszabadulást. A helyi rendőrség egyik detektívje sokat zaklatta ugyan, és a német megszállás után valósággal rettegésben tartotta fenyegetéseivel, a rendőrkapitány azonban — dicséretére legyen mondva — igen emberséges volt hozzá. Magához hívatta és megnyugtatta mondván, ne féljen semmitől, állítsa magáról, hogy ő magyar, a rendőrség igazolni fogja ezt az állítását. A fasiszta uralom utolsó napjaiban mégis bujkálnia kellett, mert a németek kiszimatolták, hogy ő lengyel. Elfogták, de sikerült megszöknie. A felszabadulás után bekapcsolódott a demokratikus Magyarország megteremtéséért folytatott harcba: tolmácsolt a szovjet katonai kórházban, önként jelentkezett a szervezés alatt álló demokratikus magyar hadseregbe, kérte felvételét a kommunista párt hatvani szervezetébe, vállalkozott arra, hogy szervezi a demokratikus ifjúság szövetségét. Eredményes működése elismeréseként megválasztották a MA DISZ járási titkárának. Új hazájában igyekezett meghálálni a nehéz időkben kapott segítséget. Honvágya azonban egyre jobban erőt vett rajta és 1946-ban feleségével együtt hazatelepült Lengyelországba. A selypi menekült tábort a falu templomában elhelyezett eméktábla tanúsága szerint 1943-ban oszlatták fel. A hazatért lengyelek és a hatvaniak már a háború alatt leveleztek egymással. A felszabadulás után pedig hamarosan sor kerülhetett a személyes találkozásokra is. Az emlékezetes menekülés óta még ma is leveleznek : Kravár Mária Szczotowa Gertruddal ; dr. Papp Zoltán főleg ünnepek alkalmával ír, illetve kap üdvözleteket ; Kindtner József stb. Hatvanból Lengyelországba látogatott Fekete Sándor és felesége, valamint Sásdi István. 1963-ban Kravár Mária utazott el Katowicébe, ahol nagy szeretettel fogadták. Elvitték a környékbeli kirándulóhelyekre: Varsóba, Krakkóba, látta Chestochowat és Auschwitzet. Ott tartózkodása idején több lengyel ismerőssel találkozott véletlenül az utcán. 1964-ben Szczotowa Gertrud jött el Hatvanba. A vendéglátók elvitték Budapestre, Lillafüredre, Hévízre, a Balatonhoz. Eürlinger Antal visszalátogatott Hatvanba 1967-ben Gimesi Józsefnéhoz, akit leveleiben is anyjának nevez. Végére érve a lengyel menekültek krónikájának, önkéntelenül is felvetődhet: Hogyan lehet értékelni a lengyeleknek nyújtott segítséget? Szczotowa Gertrud így ír erről: „Minden menekült a magyaroknak köszönheti életét és hazatérését. Lépten-nyomon találkoztunk magyar jószívűséggel, vendégszeretettel. Az őszinte, együttérző, segíteni kész magyar szívek nekünk, menekülteknek mindig nyitva álltak. A

II. világháború okozta lengyel tragédián a magyar nép ismét igyekezett enyhíteni ... Ameddig élek, mindig hálával gondolok a magyarokra. Remélem, hogy minden földim, akik 1939-ben részesültek a magyarok segítségében, ugyanilyen hálát éreznek a magyarok iránt. Éljen kedves Magyarországom!" E meghatóan kedves szavak bizonyára túloznak, de nagyon helyesen utalnak arra, hogy a magyar nép, köztük a hatvaniak segítségét főként az emberi együtt327