Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 11.-12. (1973-1974)

Dancza János: Az egri szakszervezetek harcai a Tanácsköztársaság megdöntése után

sadalmi kérdésekben helyesen tudjon állástfoglalni. Élő és ismert személyek példájával mutattam be, hogy a szakmáját kitűnően ismerő munkásnak a többiek előtt tekintélye van, de mint politikailag képzetlen ember ezt a tekintélyét nem tudja a szakszervezeti mozgalom érdekében hasznosítani. Rátarti a tudására, azt nem iparkodik átadni munkatársainak, és nem iparkodik azokat megnyerni a szakszervezet számára. Volt vagy 50 darab könyvem, amelyek gazdasági és politikai kérdésekkel foglalkoztak. Volt Zolától is néhány könyvem, és ezeket kölcsön adtam a szaktársaknak. Ezt tette unokabátyám Dancza Lajos, akivel együtt jártam az említett szemináriumokra és együtt is jöttünk haza. Fejtegetéseimet nemcsak a fiatalabb szaktársak, mint Bánszki György, Horváth József, Nöhrer Ödön, Hajdú Imre, Gertner István, Csirmaz Géza, Csutor Gyula, Zbiskó József fogadták megértéssel, de az idősebb szervezett munkások is. A csoportban kezdett pezsegni az élet. A könyvszekrény és a könnvek vételének a terve azonban magánál a csoport elnökénél, Fecske szaktársnál ütközött ellenállásba. Elképedve hallottam, amikor arról beszélt, hogy minek ilyen könyveket venni, amikor pl. Marx gazdaságtanait mi meg sem értjük. A megindított folyamatot azonban már nem lehetett megállítani, és maradi felfogásával teljesen elszigetelődött. A tisztújító közgyűlésen a csoport alelnökének jelöltek, és javaslatomra Hornyák Pált jelölték elnöknek. A választásnál azonban Hornyák javasolta, hogy engem jelöljenek elnöknek és őt alelnöknek. A tagság így is döntött és így lettem 25 éves koromban az egri vasmunkások helyi csoportjának az elnöke. Ezzel olyan lehetőséget kaptam a kezembe, hogy a mi csoportunkban elért eredményt szívós és kitartó munkával átvihettem a más szakmák csoportjainak életébe is. Eveken át folyt ez a munka, és hozzá lelkes segítőtársakat, fiatalokat és idősebbeket sikerült megnyernem és nevelnem. Kezdetben bizony nehéz volt, sok kitartást és reménytelennek látszó harcot követelt, de később, amikor már az eredményei mutatkoztak, olyan színessé, elevenné és lelkesítővé vált, hogy életem legszebb emléke marad. Először a vasasok csoportjában csináltunk rendet. Rövidesen volt könyvszekrényünk, a könyvtárat megrostáltam és új műveket szereztünk be. Kérésemre a központ is adott jónéhány könyvet. Kinyitottuk a pénztárcánkat, és közösen is vettünk egy-egy jó könyvet. Ettől kezdve a vasárnaponkénti befizető napok egészen más légkörben, érdekes és értelmes beszélgetésekkel, kezdetben félénk, de mind bátrabb vitákkal teltek el. Mondhatnám, hogy egy-egy befizető nap valóságos szemináriummá változott át, ahol fiatalok és idősebbek egyformán bővíthették ismereteiké anélkül, hogy a résztvevők erről tudtak volna. Ezek a viták a résztvevőket további önképzésre ösztökélték. Jó volt ezt látni és csinálni. A vasas csoportban kialakult irányzat után a többi csoport helyzetével kezdtem ismerkedni. Ugynis azt tapasztaltam, hogy bár az egri szakmai csoportoknak volt egy közös Otthon alapjuk, de arról, hogy ezek a csoportok hogyan működtek, kik a vezetőik, mik a problémáik, már úgyszólván alig tudtunk valamit. Nem volt egyetlen összekötő kapocs sem, ami a csoportokat közelebb hozta volna egymáshoz. Ilyen körülmények közt nehéz lett volna elképzelni egy olyan egységes fellépést, ami a szervezett munkások erejét megsokszorozta volna. A szemináriumon erről is tanultunk, és ennek a hiányosságnak a felismerése után elhatároztam a kiküszöbölését. Eleinte külön-külön tárgyaltam az építők, fások, sütők és végül a nyomdászok vezetőségi tagjaival. És ez a módszer helyesnek is bizonyult, mert a tárgyalások folyamán sok olyan nehézség és probléma merült fel, amilyenre még Pajor elvtárs sem készített fel a szemináriumon. Itt már a felszínre került nehézségek természetének a felismerése révén ügyes taktikával kellett azokat semlegesíteni. 407