Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 11.-12. (1973-1974)

Dancza János: Az egri szakszervezetek harcai a Tanácsköztársaság megdöntése után

aki régi szervezett munkásként került Egerbe, de 1919-es szereplése miatt alelnökként működött. A csoport befizetőhelye ezidőben a vasútállomás közelében, a Juhász-féle vendéglőben volt, amit minden befizető napon felkerestem és beszélgettem a szaktársakkal. Egészen rövid időre volt szükség, hogy megállapítsam: a helyicsoport nem mint a munkások harci szervezete, hanem mint egy spórkassza működött. A tagsági bélyegeit megvásárló szaktársak a maguk megszokott fröccse vagy söre mellett mindenféle köznapi dolgokról beszélgettek, és délben mindenki ment haza abédelni. A csoport „könyvtára" egy ruháskosárban egy kimustrált ágyterítővel letakarva állt a sarokban, amit a befizetések végeztével egy zárható helyiségben helyeztek el. A könyvtárban a valamirevaló könyvet néhány Jókai és Mikszáth kötet jelentette, túlnyomórészt az olcsó könyvtár kiadványai és egy csomó ponyva volt. A szocialista irodalmat néhány vékony füzetecske képviselte. Csak néztem, és nem akartam hinni a szememnek. Hát ilyen szellemi táplálékon is lehet élni ? Amikor a kosár tartalmát átnéztem, nyomban megértettem a csoportban folyó élet lagymatag szellemét is. Szervezeti életről, a szakszervezet célkitűzéseiről, a szervezett munkások tudatossá, műveltté tételéről, szakmai és politikai neveléséről nemigen esett itt szó. Legfeljebb a kirívó gazdasági és társadalmi különbségekről beszélgettek, de hogy ezek ellen a szervezett munkásságnak hogyan kell felvenni a harcot, arról már kevés szó esett. Pedig a csoport tagjainak a zöme, a fiatalok és idősebbek is olyanok voltak, akikben feszült a rendszer elleni gyűlölet, és ez beszélgetés közben lépten-nyomon kitűnt. Ezt meg is jegyeztem magamnak. A helyzet áttekintése után önkéntelenül is felvetődött bennem az a kérdés: mi az, ami ezeket a munkásokat a szakszervezetben, ebben a kis helyicsoportban összetartja? Helyiséggel — amelyben a saját kulturális életüket élhetnék — nem rendelkeznek. Könyvtáruk — amellyel szakmai és politikai ismeretekre tehetnének szert — nincs. Az itt folyó beszédtéma sem olyan, ami tanulságos volna, és helyes irányba terelné az ismeretekre vágyódó gondolataikat. Mert hogy kultúrigényük volt, azt beszélgetéseink során tapasztaltam. Akárhogy is elemeztem, arra a következtetésre jutottam, hogy ez az összetartó erő nem más, mint az előbb «mlített, kirívó gazdasági és társadalmi különbségnek a saját bőrükön tapasztalt felismerése, amiben a fiatalabbaknak néhány régi szervezett vasas, mint Hornyák Pál, Festő Imre, Lakatos Lajos, Horváth Sándor volt a segítségükre. Ez a néhány szaktárs volt a kovász, ami erjesztette és ébrentartotta a csoport tagjaiban a rendszerrel szembeni ellenállás gondolatát, és a szervezkedés szükséges voltát. Ugyanez volt a helyzet a többi szakmák csportjaiban is. De arra, hogy ezt az ellenállást szakmai és politikai képzéssel művelni, öntudatossá is kell tenni — már nem gondoltak. És éppen itt láttam meg az én feladatomat, amikor elhatároztam, hogy alaposan felkavarom ezt a csöndesen folydogáló életet, és megpróbálom megmutatni azt, hogy valójában mi is a mi szakszervezeteink feladata. Bekapcsolódtam a vasárnapi beszélgetésekbe, és rövidesen nagy érdeklődés kísérte fejtegetéseimet. Beszéltem az önképzés jelentőségéről, és rámutattam „könyvtárunk" hiányosságaira. Pénze a csoportnak van, vegyünk könyvszekrényt, és abba olyan könyveket, amelyekből elsősorban azt tanuljuk meg, hogy kik is vagyunk mi, mik a feladataink, és a munkásosztállyal szembeni kötelességeink, mert a régi könyvektől bizony nem leszünk okosabbak — mondottam. Hangsúlyoztam, hogy a szakmai tudás azért fontos, hogy munkahelyén a szervezett munkást megbecsüljék, a munkaadója is értékes munkaerőnek tartsa, akivel nem lehet félvállról beszélni. A politikai képzés pedig azért fontos, hogy a szakmailag jól képzett munkás politikusán tudjon gondolkodni, és a különböző gazdasági és tár40-6