Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 10. (1972)
Fehér Géza: Adatok Eger török agyagművességéhez
A régi raktáranyagból ismerünk még egy hiányos kiöntőcsövü korsót is (ltsz. 55. 1005. 1 — IX. t. 3.), amely azonban semmiben sem tér el az ország más lelőhelyein talált hasonló edényektől. Két meglehetősen durva kivitelű, nagyméretű festett diszű korsó (ltsz. 52. 1232. 1 — 57. 9. 1 - XII. f. 2.; ltsz. 52. 1231. 1 - 57. 10. 1. - XI. t. 1.) - erősen néprajzi jellegű kivitelében — minden bizonnyal a hódoltság korát követően készült. Bemutatásukat azért tartottam szükségesnek, mivel alakjuk tiszta török jelleget idéz. Rendkívül érdekes edény egy amphora szerű, nyújtott testű egyfülű korsó (ltsz. 52.1220. 1 — 55. 4. 1. — XI. t. 2.). Szinte hasonmását őrzi a Magyar Nemzeti Múzeum 1/1941. 1. ltsz. alatt beleltározva s Budapesten az V. kerületi Bástya u. 8. sz. házban került elő. Két emléken (ltsz. nélküli— IX. t. 4.; ltsz. 55.1518. 1 — IX. t. 2.) az oszmán-török díszítőművességben gyakori indás-leveles virágdíszeket szemlélhetjük, különösebb figyelemre nem is méltó, elnagyolt formában. Végül egy zömök gyertyatartóról (ltsz. 750 — IX. t. 5.) csupán annyit tartunk szükségesnek megemlíteni, hogy a török-kori lelőhelyek eléggé általános, gyakran felszínre kerülő emléke. Ilyent — többek között — a pécsi, szolnoki anyagból is ismerünk. A fentiek összegezéseként megállapíthatjuk, hogy az ismeretlen lelőkörülményü egri múzeumi régi raktári török anyag különböző darabjai a hódoltság korának különböző időszakait képviselik. Amint már fentebb megállapítottuk, az edények között néhány a XVI. század folyamán készülhetett. Az anyag zömében azonban a török kor késői szakaszának terméke. Erre az észrevételre különösen az edények alakja, kidolgozása, mázának minősége vezetett bennünket. Hasonló kidolgozású XVII. századi török edénnyel nagy mennyiségben találkozhatunk a szolnoki Damjanich János Múzeum raktári anyagában. A rendelkezésre álló egri török kerámiai anyag elégtelen arra, hogy akár az edények készítésmódjára, akár rendeltetésükre nézve megnyugtató következtetéseket lehessen levonni. A fazekastechnikai kérdések vizsgálatánál a török anyag országos méretű tanulmányozása során az egri anyag is megfelelő súlyt fog kapni. Az edények rendeltetését is ez alkalommal csupán röviden érinthetjük. Az egri anyagban fellelhető számos „szahan" gyűjtőnevű talpastál fajtáról mindössze annyit jegyzünk meg, hogy a tárgyalt edényféleség főzésre nem igen volt alkalmas. Inkább étkeztek ezekből az edényekből, amelyek főleg főzelékekkel, pörköltfélékkel, hígabb eledelekkel kerültek asztalra. A török konyhán közkedvelt, olajjal elkészített hideg ételeknek és gyümölcsöknek a feltálalására a különböző méretű talpastálak feleltek meg a legjobban. A korsók kiöntőcsöves változata „ibrik" elnevezésével elsősorban víztartó edény volt, amely a kézmosás és rituális mosakodás céljait is szolgálta. Tarthattak azonban benne üdítő italokat s teát, kávét is. A kiöntőcső nélküli, többnyire hengeres nyakú kannát a törökök „gögüm"-nek nevezték. A nagyobbakban vizet melegítettek, a kisebbeket felhasználták a teafőzésnél, amikor is ilyen edényben készült a tea sötét kivonata, amit erre a célra faszénparázson külön felforralt vízzel hígítottak. A török konyha nagyon konzervatív. Számos — ma is közkedvelt — eledele még a szeldzsuk korból maradt fenn. Később, a XV. századból keltezett iratok arról tanúskodnak, hogy a középkortól folyamatosan mintegy száz török étel maradt az utókorra. A török agyagművesség és rézművesség emlékeinek alaposabb kutatásától tehát a török konyha-kultúrával összefüggő ismereteink hatékony szélesedése is joggal remélhető. 199
