Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 8.-9. (1972)

Bakó Ferenc: Kőházak és barlanglakások Észak-Hevesben

V. Kővel dolgozó iparosok Sirok sajátos természeti adottságai, talajának kőzettani változatossága és a kövek többirányú használhatósága kitermelt néhány iparágat. Ilyen ipar mindenekelőtt a kőbányászat, továbbá a barlangépítmények kivágása, a kővágás és a kőfaragás. Az iparosok működése feltétlenül hozzájárul Sirok népi építkezésének és ezen túl a község gazdasági-társadalmi struktúrájának kialakulásához. Mindhárom iparágról elmondható, hogy történetük kezdete és folyamata egyaránt ismeretlen, de a vár sziklába vágott és vájt építményeit tekintetbe véve a középkorig bizonyára visszavezethető. Ha bizonyíthatóan nem is népi használatra, de várak, középületek, kastélyok építéséhez a siroki kőbányák igen régóta szolgáltatnak anyagot. A falu határában több kőbánya van, s közülük kettőt - a Nagyhegyit és a Szabásit - ma is üzemeltetik, de négy másik - a Kétvárközi, Pincéskúti, Kútvölgyi és Cigánybánya - használatával 1950 körül, vagy még régebben felhagytak. A kőbányászatot sokan értik, de napjainkban mintegy tíz személy foglalkozik vele rendszeresen. Témánk, a népi építkezés vonatkozásában az előbbinél jóval nagyobb szerepe van Sírokon a kővágónak. Annak ellenére, hogy az ilyen szakemberek sohasem voltak többen négy-ötnél, működésük igen jelentős. A kővágás szezonmunka volt, télen vágták a barlanglakásokat, a mester ezért mással is foglalkozott. Többnyire a kőbányában is dolgoztak, nyáron summásnak szegődtek el, télen pedig, ha nem volt lyukvágás, az erdőre mentek ölfát vágni. Maga a kővágás kemény munka volt, ahogyan mondják kar kellett hozzá, erő. Csárádi János (született 1893-ban) az apjától tanulta a mesterséget és 12 éves korában vágta az első lyukat, apjának segítve. Az utolsót 1950-ben vágta, egész életén keresztül huszonegy újat alakított ki. Ez úgy értendő, hogy a régi lakás elejét leszakajtatták vele és beljebb kellett a lyukat vágni a sziklába. Erre azért kerülhetett sor, mert kopott vagy vékony volt már a lyuk eleje, vagy egyszerűen csak azért, mert az udvart akarták tágítani. Ha beljebb mentek a régi lakás belsejében, a homlokzati falat nem a kővágó, hanem kőműves rakta fel. A kővágás munkadíja négyzetölenként egy mázsa búza volt, de egy ember maga nem tudta vágni, egy segítség mindenképp kellett hozzá. Egy lyukat átlag két hónap alatt vágtak ki. A kővágás technikája tulajdonképpen igen egyszerű, ezért mondják adatközlőink, hogy kisebb munkát akárki el tud végezni. A munkát azzal kezdték, hogy a lyuk elejét, homlokzatát képező sziklát függőlegesre vágták, s ezen kimérték az ajtó, az ablakok helyét. Az ajtónyílást vágták ki először, úgy haladtak befelé, majd jobbra és balra, amíg a kívánt formát és méretet el nem érték. A méreteket egy méteres, illetve öles bottal, pácával ellenőrizték, amire beosztást róttak. Régen kéthegyű csákánynyal dolgoztak, amit szinte naponta élesítettek a helybeli kováccsal: este, munka után bedobták a műhelybe a szerszámot és kora reggel, munkakezdésre már megjavítva át is vehették. Ujabban terjedt el az ékek és a bunkó használata, valószínűleg egri pincevágók közvetítésével.

60 Csárádi János szerint: „Az éket a csákánnyal bevertem a kőbe, ott ahun vót egy ér, aztán így szaggattam ki a naggyát. Aztán utána csákányoztam még, hogy elegyengessem az egészet." Szerszámai a következők voltak: ötfajta különböző nagyságú vasék, háromfajta csákány (1. baltás csákány az ajtónál a fal eligazítására; 2. kapás csákány a ház földjének kivágására; 3. pieces csákány az alapozó munkára) ; vasrúd, vagy bontó, feszítővas a kiékelt kőtömb leválasztására ; és ortókapa a padló egyengetésére. A vágáskor kikerült nagyobb kő a íalkő, amit fennálló házak falaiba használtak el; az apró követ troszkának mondják, a legapróbbat pedig gazságnak. Ez utóbbit és a kőpornak vagy premocnak nevezett törmeléket ledöngölve az udvar, vagy a barlanglakás talajának feltöltésére használták.

61 23 Az egri múzeum évkönyve 353