Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 7. (1969)

Dancza János: A V/10-es vöröstüzér-üteg szerepe az 1919. május 1-i ellenforradalomban

a hegyoldalnak. Hiába vártuk egész nap, még este sem jelentkezett. Már elveszettnek gondoltuk, amikor jellegzetesen gyermekded mosolyával beállított az állásba és jelentést tett. Elmondotta, hogy a csehek még Mónosbélben vannak, de ő már Szilvásváradon megtréfálta a trénjüket; közéjük lövöldözött. Nevetve mesélte, hogy a váratlan lövésekre milyen kavarodás támadt. Mónosbélben az ott hemzsegő katonák közé lövöldözött, ami nagy pánikot keltett, de itt már majdnem megjárta, mert géppuskával pásztázták meg a hegyoldalt. Elmondta azt is, hogy a mi gyalogságunknak mégcsak színét sem látta sem a gerinceken, sem a völgyekben. Ez nagy meglepetés volt számunkra. Szóval itt kujtorgunk egy mély völgyben minden gyalogsági fedezet nélkül és még az a szerencsénk, hogy a cseh gyalogság eddig nem szorított meg bennünket a hegyoldalakról. Hogy miért nem, ezt meg sem tudtuk érteni. Eszembe jutott „her Zugführer" Farkas Mátyás intelme, aki Komáromban a miénkhez hasonló helyzetet imigyen vázolta: Az a tüzérüteg, amelyik gyalogsági fedezet nélkül marad, még nyílt terepen is félig-meddig el van veszve. Mi pedig szűk völgyben poroszkáltunk gyalogsági fedezet nélkül, hátunkban az ellenséggel. Igaz, hogy ez a nemkívánatos helyzet az akkori, összefüggéstelen frontvonal következtében még máskor is előfordult, de valahogy mindig kibújtunk a bajból. Ettől eltekintve szidtuk a. hadvezetőséget ezért a zseniális irányításért, amit akkor sehogy sem tudtunk megérteni. El is határoztuk, hogy Egerben alaposan megmondjuk a véleményünket. Ha lett volna kinek!. .. Csakhogy akkor még nem tudtuk, hogy ilyen valakit már nem találunk, mert éppen ezek buzgólkodtak az elveszejtésünkön. Amikor félúton voltunk Eger és Felnémet között a parancsnokunk megállította az üteget. Felszólított mindenkit, hogy a sapkánkról vegyük le a vörös szalagot. Ezt a parancsot megdöbbenéssel fogadtuk és senki sem nyúlt a sapjákához. Erre a parancsnokunk azt mondotta, hogy Egerben zavaros helyzet van és nem akarja az üteget kitenni annak, hogy a vörös szalag miatt félreértések támadjanak. Erre leszedtük a sapkánkról a szalagot és a zsebünkbe tettük, és most már zavaros sejtelmeink támadtak a semmivel sem magyarázható visszavonulásunk okáról is. Egerben leverő látvány fogadott. A vámháztól kezdve majdnem minden házon fehér zászló lengett. Már úgy értem, hogy zászlónak számított akkor a rúdra kötött kötény vagy lepedő is. Ütegünk a vámon belül állt meg, s a tisztjeink valahová tárgyalni mentek a hozzánk csatlakozott, hórihorgas tiszt vezetésével. Nyomott hangulatban gubbasztottunk az ágyúinkon, mert biztosat senki sem tudott, de a fehér rongyok meg a körülöttünk settenkedő alakok nem sok jóval bíztattak bennünket. Néhány civil próbálta a karabélyinkat elkérni, de a mieink nem álltak kötélnek. Amikor Kocán törzsőrmester — régi szervezett munkás — észrevette a civilek próbálkozásait távozásra szólította fel őket, de ezek csak ott sündörögtek körülöttünk. Ahogy ott gubbasztok az ülésen egy pocakos postás kinézett magának. Fürgén átlépett a vizesárkon és a karabélyom felé kapott. Adja ide a fegyvert ! — mondta csaknem parancsolóan. Éppen ekkor süvített végig Kocán éles hangja: Ha valakitől el akarják venni a fegyverét, habozás nélkül lője le. Enélkül sem adtam volna oda a karabélyom és csak úgy ülve nyitottam ki a biztosító csapot és a csövet a pocakjához nyomva dühösen mondtam: Na vigye! Úgy elsápadt mint a fal, és síró hangon könyörgött, hogy három gyereke van... Hát akkor meg mi a a fenének kapkod itt a töltött fegyver után? Menjen haza, amíg szépen van — mondtam neki mérgesen. Az elvtársak jót nevettek a jeleneten, de a következő pillanatban olyasmi történt, ami szinte megdermesztett bennünket. A Kocán parancsa után ugyanis kisebb kavarodás támadt, amitől az egyik ágyúnk két rudas lova megriadt, felágaskodott, a lőszerkocsi hátrabillent és az ajtaja valahogyan kinyílott, s a rekeszesládákból néhány gránát nagy csattanással a kövezett úttestre zuhant. Ettől a csaknem katasztrófát okozó látványtól a fegyver után kapkodó civilek úgy megrémültek, hogy mire a gránátok visszakerültek a helyükre még mutatóban sem maradt belőlük a környéken. Végre indultunk befelé a városba. Nézegettem jobbra-balra, hogy ismerőst lássak, 344