Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 6. (1969)
Kecskés Péter: A szőlő telepítésének hagyományos és újabb eljárásai a Mátra alján
Gyöngyös környékén az adatközlők, de a múlt századi gazdasági irodalom adatai szerint is a fiatal, 20—40 éves szőlőt művelték szívesen, mert ez adott korán érő, nagy termést. 41 Az idősebb tőkéket, ha még jól teremtek is kivágták, s újra ültették, vagy ami gyakoribb volt: egyes bujtassál pótolták (2. tábla a.). A bujtásolás így a mátraalji kapások évi rendszeres munkájává lépett elő, míg az Eger környéki és tokaj hegyalj ai területeken csak időszakos munka volt, ahol az idősebb tőkék kevesebb, de jobb minőségű termését kedvelték/ 12 Érdemes idéznünk azt a múlt század közepi leírást, amely a Gyöngyös környékén alkalmazott bujtási módot ismerteti: „Metszéskor a szőlőművesnek arra is van gondja egyszersmind, hogy a sorokban nem hibázik-e szőllőtoke; ha hibázik, kiszemeli a tőkén a vesszőt, mellynek vége, ha bujtásolni vagy homlítani akar, oda érjen, ahol a tőke hibázik. Bujtás vagy homlítás nálunk a dologra nézve egyet jelent. A szőlőtőkén hagyott vesszőt ugyanis, az anyatőkéről föld alá lehúzzák oda, hol a sorban tőke hibázott, ekkép a lehúzott vesszőből a tőke hiányát pótlandók. Az ilyen csemete még akkor esztendőben is hoz gyümölcsöt. A lebuj tott tőke mellé karót szoktak tenni, figyelmzetetésül, hogy a kapás a lebujtott vesszőt fel ne rántsa a kapával, vagy a vesszőből hajtott új növényt le ne törje. Az illyen bujtásból lett tőke még azon évben tövet ver magának ,de az anyatőkét mégis csak a második esztendőben szokták elmetszeni, tovább azonban nem hagyják rajta, mert az anyatőkét igen elszíja. Idővel az ifjú tőkét kötő csatéval, kukoriczafosztással vagy takácstól szerzett velesznekkel vagy vastag csepüből font fonallal a mellé szúrt karóhoz kötik, hogy a gyenge hajtást a szél le ne törje."'' 3 A fenti ismertetés soros, így vörös szőlő bujtásolásáról szól, de ezt a tőkepótló eljárást a soratlan fehér szőlőkben még intenzívebben alkalmazták. A sor nélküli szőlőkben ugyanis nem szabott határt a vessző hosszúsága, az „ameddig ér" elve érvényesült, míg a soros szőlőben csak meghatározott helyre lehetett bujtani. A bujtásolás másik formájának, a körbe bujtásnak (2. tábla b.) vagy porbujtásnak a Mátraalján nem volt nagy jelentősége. Erre abból is következtethetünk, hogy ezt az eljárást nem egységesen értelmezik 44 , s csak Gyöngyösön ismerik. A szaporító anyag porbujtással történő biztosítására nem is volt szükség, mert iskolában gyökereztetett vesszőket használtak ültetésre. Eger vidékén és Tckaihegyalján ezt a bujtási módot gyakran alkalmazták, mint a szaporítás egyik elsődleges formáját. 45 Az öreg tőkék megfiatalításának hazánkban régóta gyakorolt módja volt a 41. A gyakran pótolt, déli fekvésbe és jó földbe ültetett szőlők korábban értek be, így a visontai török-kadarkát egy héttel hamarabb szedhették, mint a budai kék-kadarkát vagy az egri lúdtalpú-kadarkát, vö.: Szőlőben (folyóirat) VIII. (1898) 9. 1. 42. Az összehasonlító adatokat Eger, Andornaktálya, Maklár, Erdőhorváti, Tólesva, Abaújszántó és Tarcal helységekben gyűjtöttük. 43. Vö.: Gazdasági Lapok, 1854. 514—515. 1. 44. A gyöngyösi szőlőművelés szókincsében a következő értelmezéssel szerepel: a lebujtott szálvessző, „ha a sorban több évig ott feledve megvénült" (?), vö.: ifj. Káplány J. i. m. 334. 1. — Gyöngyöspatán és Gyöngyöstarjánban az elvermalt gyökeres vesszőket is porbujtásnak nevezik. 45. Gyöngyös környékén a porbujtással szaporított szőlőt nem kedvelték, mert „gyakrabban kellett tisztítani з csipkedni, hogy ne gólyaszárú vesszőre, hanem gömbölyű tőkére hajtson" (Gazdasági Lapok, 1854. 515. 1.). — Az egri porbujtáshoz lásd: Entz F., Eger borvidéke. A magyar orvosok és természetvizsgálók XIII. nagygyűlésének munkálatai. Eger, 1869. 365. 1. 302
