Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 6. (1969)

Bakó Ferenc: A mészégetők életmódja a Bükk-hegységben

SZABAD IDÖ A KEMENCÉNÉL A mészégetők élete nap mint nap megfeszített munkával telt el, hajnalban kelték és alkonyatkor, a nappal együtt feküdtek. A tulajdonképpeni szabad idat, a munkavégzés nagyobb szüneteit a csapat tagjai otthon töltötték, de a munka üteme és intenzitása mégis adott lehetőséget arra, hogy idejüket valami mással hasznosítsák, maga a munka természete pedig számtalan alkalmat kínált arra, hogy a hegyen élő ember megfigyeléseket tegyen. Ezek alapját természetesen az elődöktől hagyományozódott ismeretek, tapasztalatok képezték. Az alább következő sorokban a munka mellett felszabadult idő eltöltésének lehetőségeivel, illetve a mészégetés közben adódó és elvégezhető egyéb munkával, valamint az erdőn élő embernek a természetről szerzett ismereteivel kívánunk foglalkozni. A múlt században a mészégetők még két hétre való élelmet vittek ki a faluból és két hétig nem is tértek haza. Később ez az idő már csak egy hétre rövidült. A régi emberek nem szakították meg ezt az időt, még ha három napon át esett le az eső. Olyankor nappal is a kunyhóban hevertek, beszélgettek. Szerették a kunyhót, mondták, hogy még „az ágyon se esett jobban a heverés, mint a gunyhóban". Mikor hazamentek, sokan már nem is tudtak az ágyban aludni, úgy megszokták a kunyhót. Legfeljebb a legények mentek el egy-egy este udvarolni. Ezt nem bánták az öregek, de reggel a munkakezdésre ott kellett lenni. Tavasszal hagymáért, ősszel gyümölcsért küldözgették a legényeket a faluba esténként és így alkalom adódott a lányok meglátogatására is. •— Az öregek azonban csak a hetes, kéthetes időszak leteltével meinitek haza és azt lehet mondani, egész életük ott zajlott le a fennsíkon, inkább munkával, mint szórakozással. Kemény, rideg élet volt ez, amikor megkérdeztük, vitt-e néha valaki zeneszerszámot a kunyhóba, ezt felelték: „Oda nem kellett, csak csákány, vasrúd, vasbunkó, avvót a hegedű. Ha hozott vaóna valaki, a fejihe verték vaóna!" Egyetlen adatunk van csak, ami úgy tűnik, némileg feloldja a játék, a szórakozás irányában ezt a rideg, szigorú életmódot. Hosszú kétágas fá-ból ós közéje faragott talpból, esetleg egy ostormemfá-пяк. nevezett, szívós, indaféle anyagból hintát készítettek és a kunyhó közelében felakasztották az egyik nagyobb fára. Állva hintáztak rajta. Esős időben, vagy lefekvés előtt a kunyhóban a legkedveltebb szórakozásuk a beszéd, az elbeszélés, a mese volt. Régi mészégetőkről tréfás történeteket tudtak egyesek, mert „vaót, aki bolonddá tudott vaóna tenni fél falut is", olyan jól beszélt. Volt egy Oftya nevű ember, aki fogadásból még arra is vállalkozott, hogy körüljárja a tüzet a kemencében. Nyers fát tett a tűzre, azzal lefojtotta és gőzt fejlesztett. Mégsem tudta körüljárni, úgy kellett kihúzni a kemencéből. A történetek egy része arról szólt, hogyan sikerült egyik-másik embert bolonddá tenni, vagy arról, hogyan égett meg a kunyhó, amiből a felszerelést és az élelmet alig lehetett kimenteni. A számos történet közül kettőt mutatunk be most, az első egy erőpróbát mond el — ami annyiszor szóba került az öregek emlékei között •—•, a második pedig egy tréfás esetet. 1. „Vaót egy ember közítőnk a tarkányi erdőn, aki mindig azt mondta, hogy eo olyan erős, mint két másik. Öreg Jancsinak hittak. Azt mondja egyszer ennek az Öreg Jancsinak Birka Matyi: „No, ha olyan erőss vagy, hogy kettec munkáját teszed, akkor vigye el kilenc véka búzát tőllem hazáig." •— Másnapra úgy is vaót, hogy mi lesz a kilenc véka búzával. Akkor oszt gyött egy maónár, 277