Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 6. (1969)

Bakó Ferenc: A mészégetők életmódja a Bükk-hegységben

néhány forrás — Hármaskút, Bánkút, Peskő kútja, Ilos kút — áll rendelkezésre, közöttük olyan is, amelynek vize ihatatlan volt (a Virágos sár forrása). Ha túl messze voltak ezektől, vagy kiapadt a forrás, szűkében voltak a víznek, mert nem volt idejük utána járni. Nagy szárazság idején az is előfordult, hogy állott vizet ittak, amit a surcon megszűrve, a kötényben maradt a féreg. Megfigyeléseink idején az egyes csapatok tagjai felváltva, kéthetenként vagy tíznaponként kétszáz literes hordóban, szekéren hordták a vizet a különböző forrásokból. Ivóvízért ugyancsak felváltva jártak, de naponta, úgy ahogy a víz fogyott. Az ivóvizet kézbe fogott vederben vagy kannában szállították. A századforduló táján és azelőtt még változatosabb módszerei voltak a vízhordásnak. Az apátfalviak 40—50 literes dézsáit használtak erre a célra. A fülébe rövid, erős rudat dugtak, annak a közepére kötelet kötöttek, a kötél másik végét egy hosszabb rúdra erősítették, majd vállon, két ember vitte, a vízre pedig harasztot, élő gallyat tettek, hogy a víz ne csorogjon ki, akármilyen hosszú is volt az út. A felsőtárkányiak ehhez hasonló módszert követtek: a rudat közvetlenül a dézsa fülébe dugták és nem vállon vitték, hanem kézben fogták. Az ivóvizet mind az apátfalviak., mind a felsőtárkányiak csobánj/-ban vitték. A csobány fából készült, vas abroncsokkal megerősített lapos, korong alakú edény volt, 15—25 literes űrtartalommal. Alsó és felső peremét szíjjal látták el és ezek segítségével háton lehetett szállítani. — Hajdan a répáshutai mészégetők fejen is hordták a vizet. A mintegy 15 literes, felfelé szűkülő fa dézsát (kupa) a fejükre helyezték és egyik kezükkel fogták. Míg a munka szükségleteire hordott vizet a kunyhó mellett árnyékos helyen tartották, addig az ivóvíz maidnem mindig a kunyhóban volt. Előfordult ugyanis, hogy az éjszakára nyitott edényben kint hagyott vizet a vadak megitták. Mindenkinek volt valamiféle víztartó edénye, ami gyűjtésünk idején leginkább bádog kanna, de korábban többnyire csobolyó volt, tehát ugyanolyan fa edény, mint a csobány, csak kisebb űrméretű, 4—8 literes. Az apátfalviak hasonló űrméretű kis hordót is használtak erre a célra. A régi apátfalvi mészégetők olyan esetet is hallottak, hogy valaki a zsírral vízhatlanított kalapjában tartotta éjszaka a vizet. A víz mellett természetesen egyéb italokat is fogyasztottak. Ilyen volt a nyírfa és a jávorfa nedve, a virics, amelyet az apátfalviak és répáshutaiak szoktak tavasszal a fa törzséről lecsapolni.

7 A szeszes italok közül legszívesebben a pálinkát itták. Sokszor munka közben is elküldtek italért a legközelebbi faluba egy-egy fiatal mészégető legényt. Pálinkáért, borért meszet is lehetett kapni tőlük, még a gazda tudtán kívül is. Mikor már kiégett a mész, gyakran megjelentek a hátikosaras asszonyok és italért telerakták a hátyi-t mésszel. Az így kapott italt a csapat közösen fogyasztotta el. A pálinkát rendszerint az üvegből, egymás után használva itták, de volt, aki a korcsolyafúróval

8 fa poharat készített magának. 7. „Tavaszkor má, mikor a fa olyan vöt, hogy má kezdett melegennyi az idő, akkor vót neki mézga ja. Aztán a fejszét elévettük, ha vót egy jó nyírfa, kivágtuk az ódalát és elkezdett belőle csepegni az a virics, úgy hittük, virics. Megittuk, édes vót... Csopoljónk egy kis faviricset!" — Bársony hendrik Gusztáv, sz. 1878. Bélapátfalva. 1968. — A fanedvek lecsapolására ld. a Magyarság Néprajza összefoglalását: 1941. I. 35—36. 1.; és újabban PaládiKovács A., A keleti palócok pásztorkodása. Debrecen, 1965. Műveltség és hagyomány. VII. 178—179. 1. 8. A korcsolyafúró a mészégetés egy szerszáma. Ld. Bakó F. i. m. 320—321. 1. 18 Az Egri Múzeum Évkönyve 273