Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 4. (1966)

Takács Béla: Parádi üveghuta parasztedényei az egri múzeumban

Viski Károly szerint a mécsek vagy mécsesek, az ősi formájú világító eszközök helyett, már a XIII. században elterjedtek.

13 A primitív világító eszközök között — a gyertya mellett — a mécses az, ami legtovább használatban volt a falusi házakban, istállókban. A második világháború után sok helyen világítottak vele. A parádi huta színtelen mécsesei két féle formában, fúvott technikával készültek: egyrészt alacsony testtel, vastag, kerek talppal, egészen rövid szárral, gömbölyű olajtartóval, másrészt ugyancsak kerek talppal, de magas, karcsú testtel, tömör, hosszú szárral. Gyakori a szár és az olajtartó csatlakozásánál a gallérszerű kiképzés. (20. kép.) A mécsesek tetején lévő szűk lyuk az olaj betöltésére és a kanóctartó elhelyezésére szolgál. A kanóctartót vékony bádoglemezből házilag készítették. Kanócnak bármilyen hosszúkásra szakított, puha rongydarab megfelelt. Függő és asztali lámpákat többféle formában állított elő a huta. A függőlámpák alján hengeres kiképzés látható, ez a rész került bele a drótból, bádoglemezből készült tartóba. Az állólámpáknál szintén megtalálható ez a forma, a hengeres kiképzés azonban az esztergályozott fa talpba illeszkedik bele. (21. kép.) A lámpák teste formába fújva készült. Sokkal fejlettebb technikával állították elő, mégpedig színes üvegből az igényesebb vásárolóközönség részére azokat az álló-lámpákat, amelyeknek egész teste szabadkézzel van megmunkálva. A 22. képen látható szép formájú lámpa talpa, belül üreges, tagolt szára bordó színű, a felső rész kék színű üvegből készült. Természetesen nem csak lámpákkal, hanem a hozzávaló lámpaüvegekkel is a parádi huta látta el a mátrai falvakat. Világító eszközökről lévén szó, itt kell beszélnem a gyertyaöntőkről. A Magyarság Néprajza „közönséges" jelzővel mutatja be ezeket a kb. 30—35 cm hosszú, hengeres, egyik vége felé elkeskenyedő gyertyaöntő-formákat. (23. kép.) Bodonyi gyűjtésem alkalmával mondták el a gyertyaöntés módját: a formába kanócot húztak, a kanóc két végét a forma száján és alján keresztbetett pálcikához kötötték, hogy a kanóc feszesre húzható legyen, illetve, hogy a forma hosszanti tengelyébe álljon. A szűk alsó nyílást agyaggal betapasztották, majd a formát megtöltötték forró faggyúval. Ezután a formát hideg vízbe állították, télen hideg helyre vitték. Ha a faggyú kihűlt, a kész gyertyát kanócánál fogva kihúzták a formából. A gyertyáknak ilyen házi módon való előállítása általános volt a Párád környéki községekben. Köpülőre való fedőt, ha egyáltalán használták vidékenként ezt az eszközt, rendszerint a lopótök felső végéből metszették le és az átlyukasztott, gömbszelet alakú fedőt a „zurboló" szárán áthúzva helyezték rá a köpülőre. A parádi huta mesterei a köpülő előbb leírt tartozékát üvegből készítették. A hengeres, mindkét végén nyitott fedő testének tányérszerű felső része kisebb átmérőjű, a hirtelen összeszűkülő rövid nyak szélesebb testben folytatódik. Az üveg fedőt ugyanúgy helyezték rá a köpülőre, mint a lopótökből házilag előállított társát. Mindkét tárgy a tejföl szétfröcskölődését akadályozta meg köpülés közben. (24. kép.) Az üveg fedők egyedi darabok, a kereskedelem számára ilyen árut nem készített a huta. Az üzem munkásai saját használatra, rokonok, barátok részére ajándékképpen csináltak néhány darabot. A halványzöld színű vagy áttetsző, fúvott technikával készült légyfogót viszont minden szatócsüzletben meg lehetett vásárolni. Az általánosan használt légyfogók zömök teste három lábon áll. Alja befelé hajlik, nyitott, a hengeres test felül hirtelen összeszűkül, rövid nyakban végződik, a nyakra vékony gyűrűt helyeztek, a szájperem simára köszörült, a szűk szájnyílásba préselt dugó illeszkedik. (25. kép.) Használata rendkívül egyszerű: az edénybe ecetes vizet töltenek, felül bedugják, az alján lévő nyíláshoz az asztalra cukrot szórnak. Ha már sok légy gyűlt össze a cukorra, az asztalra ütve a legyeket megriasztják, ezek be3 A Magyarság Néprajza. I. köt. Bp. é. n. 303. lap. 251