Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 4. (1966)

Molnár László: Az Apátfalvi Keménycserépgyár Földváry Sándor haszonbérlete idejében (kb. 1850–1866 között)

fazekasok műhelyeiből kerültek ki, átadták helyüket a keménycserépnek. A külsejében díszesebb és a használhatóságnak is jobban megfelelő keménycserépedények általánosnak tekinthető elterjedése a nép között hatással volt az egész népi kultúra fejlődésére és alakulására a XIX. század második felében. A közeli „Matyóföld" és palócvidék, a Galga környéke, a tiszai-részek falusi és kisvárosi lakossága elsősorban az apátfalvi és miskolci gyárak termekeiből szerezte be szükségletét. A fehérszínű porcelánra emlékeztető dísztányérok a falusi környezetben elsősorban a „tiszta-szobák" tálasait, a konyhák falait díszítették, de ünnepélyes családi események, lakodalmak, keresztelők, disznótorok alkalmával azokat ajándékozásra és étkezésre egyaránt használták. Társadalmi-esztétikai szerepük ilyen vonatkozásban a parasztság környezetében évtizedeken keresztül, még a XX. század elején is jelentős. A keménycserépmüvesség kimutathatóan termékenyítőleg hatott a népi fazekasságra több központban, de kölcsönhatása is tapasztalható elsősorban a formák alakulásában. A korsók, tálak és más edények paraszt fazekasművészei korábban a XIX. század elsőfelében ezen a vidéken általában kerülték a fehér alapszín használatát. A keménycserép széleskörű elterjedése előidézte nemcsak a gazdasági verseny kialakulását, hanem az ízlésre is hatott. A délebben fekvő Gyöngyös-Pásztó fazekasságánál tapasztalható ezekben az években a fehér alapszín szélesebb körben való alkalmazása az edényeken. Az itteni mesterek a fehéres szint használták a komorabb vörös-barna-sárga árnyalatú alapszínek helyett. A múzeumokban és gyűjteményekben található Gyöngyös-Pásztó vidéki edények vörös-kék virágokkal és zöld levelekkel vannak díszítve. A motívumok szerkezete számtalan rokon vonást mutat az apátfalvi és miskolci keménycserép tányérokéval. A fazekas edényeken ritkán alkalmaztak évszámokat, így azok készítési idejének meghatározása nehézségekbe ütközik, de keménycserepekkel való stiláris összevetés lehetővé teszi ezen a vidéken a fazekas edények készítési idejének pontosabb meghatározását. Az összehasonlító módszer még abban az esetben is eredményre vezethet, ha figyelembe vesszük, hogy a nép környezetében lévő tárgyak és eszközök a nagy átfogó történelmi stílusformák idejénél esetenként valamivel később öltik fel a stílusjegyeket, szükség szerint átalakítva, egyszerűsítve, vagy gazdagítva a nép igényének és a felhasználható anyagok lehetőségeinek megfelelően. — Ilyen vonatkozásban újabb kutatási terület kínálkozik az iparművészet és a nép körében levő művészet alakulásának és kapcsolatának valamint kölcsönhatásának tanulmányozására. A gyári munkások jelen névsorát nem tekintjük teljesnek minden vonatkozásban, mert a képzett dolgozókon kívül más munkások, napszámosok is működtek egyidejűleg. A foglalkozások sokszor általánosító anyakönyvi megjelölése nem teszi lehetővé, hogy az üzemben lévő egyes munkafolyamatokat teljesen elkülöníthessük, illetve azokat az ilyen adatok során megismerhessük. A korabeli keménycserépgyárak belső képének kialakításához segítséget nyújt az 1850-es évekből származó rozsnyói edénygyár kimutatása.

19 Az apátfalvi gyár ebben az időben kisebb létszámmal működött és kevesebbet is termelt az előbbinél. Az üzem a szabadságharc éveiben folyamatosan működött, ami az anyakönyvekből is megállapítható. Ekkor 4—5 állandó szakmunkást foglalkoztattak és ezen kívül néhány napszámost is, akik a favágást, az agyagszállítást és más külső munkákat végezték. — Az ötvenes évek elejétől kezdődően közel másfél évtizedig folyamatosan emelkedik a munkások száma, amely a hatvanas évek elején éri el a legmagasabbat és az évtized közepén ismét csökkenő irányt mutat hasonlóan a szabadságharc idejéhez. Az emelkedés, majd a csökkenés a gyár virágzó, majd hanyatló állapotát tükrözi. Összefügg ez a bérlő változó, egyre romló Tasnádiné Marik Klára: A rozsnyói Finomedénygyár termelési kimutatása és árjegyzékei a múlt század közepéről. Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei. I. (1954) 92—104. o. 221