Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 3. (1965)

Bakó Ferenc: Mikófalva. Adatok a magyar csűrös kertes települések ismeretéhez

sokkal színesebb képet vázolnak fel. Az 1906. évi tagosításig több olyan házról tudnak a faluban, mely egyetlen helyiségből („rejtek", vagy „házderék") állott. Néhány zsellércsalád használta ezeket, akik inkább a Kovács család nemesi telkein laktak, de a falu északi végén lévő kisebb telkeken is. Itt született Józsa-Lisztes Márton (1884), aki régi házukról a következőket mondja: ,,A legutolsó szegény ember volt az én apám a faluban. Balatonba jártunk apámmal aratni, minden tizedik volt a mienk. Az udvar nem volt nagyobb, mint negyven négyszögöl. Kerítés nem volt, se kapu. A fal verett főd, két pacsit fal, közéje meg főddel megtömve." A ház nyeregtetős volt, zsúppal fedve, elől fűzfavesszőből fonott, tapasztás nélküli vértelek. ,,Az utca felé volt egy rejtek, egy házderék. Az udvarról nyílt az ajtó. Ebbe a házderékba egy család lakott: apa, anya, három lány, egy fiú." A ház mellett nem volt sem pitar, sem kamra. Az ajtótól jobbra „szapha" volt benne, aminek „lapos volt a teteje, előtte a kemence-száj felett egyenesen ment fel a kürtő. Mink ott háltunk öten-hatan, mikor gyerekek voltunk." Ennek a háznak a végéhez volt építve egy másik lakóház, „itt volt pitar és hátulsó ház. Az ajtó a pitaron volt, onnan mentünk be a házba." Itt már kívülfütős kemence volt, melyet a pitarból fűtöttek. — Hasonlónak írják le a nemesi porták zsellérházait is, kiegészítve azzal, hogy a szegényes bútorzatra is kitérnek: „körül a fal mellett lóca, egy öreg láda volt benne az asszonynak, egy rozoga ágy. Ennyi volt a bútor." Sajátságos, hogy az ágasfás-szelemenes fedélszék már a hagyományban is alig ismert, a belőlfűtős, kürtös kemence pedig a XIX. sz. végén már csak a zsellérházakban volt használatos. Úrbéres származásúak házaiban a hagyomány sem tud már belőlfűtős kemencéről, a magasabb gazdasági szint tehát a régies, kezdetlegesebb formát hamarabb eltüntette. A kívülfütős kemencének azonban olyan formája alakult itt ki, amelynek füstje nem szabadkéményen keresztül távozott. A visszaemlékezők szerint a pitarban a kemence szája felett hatalmas, vesszőből font kürtő terpeszkedett, melyet három faoszlop támasztott alá. A füst a padláson fekvő „kürtő"-be ment fel, ahonnan vízszintes irányba távozott. A Kovács—Tucsu hadban 1900 körül már nem volt belőlfűtős kemence, csak ez a típus. Később készítettek csak fakéményt mogyoróvesszőből fonva és sárral tapasztva, „becsapva". Azokat az oszlopokat, melyek a konyhai kürtőt támasztották alá, „bódoganyá"-nak nevezték. „Cifrán" kifaragott oszlopok voltak ezek és az öregek emlékezete szerint ha a juhokat őrző családtagok ruhája megázott a falka mellett, ide akasztották száradni. A boldoganya megnevezés egyébként a mestergerendát tartó oszlopra vonatkozóan is ismeretes. — A földből vert és fejtett kőből rakott házak mellett századunk elején még több faházról is történik említés. A templomtól délnyugatra állt ekkor még egy ilyen ősrégi faház, melynek fala gerendavázas volt („talpfák voltak alatta"), zsilipeléssel kitöltve. A tetőt rövid, egyeneságasok tartották. Két „ház" és egy konyha volt benne, a végén istálló, a vége alatt pince. Ugyanebben az időben a gerendavázas falszerkezetet sövényfallal is használták. CSŰRÖSKERTEK Mikófalva településszerkezetére jellemzően a beltelkek nagy része kettős volt, a gazdasági udvarok szerepét betöltő szérűskertek a falu szélein helyezkedtek el. A hagyomány a szérűskertek négy csoportját különbözteti meg, a templomtól nyugatra eső Nagy-kertet, a falu déli végén, a temetőtől északra elhelyezkedő szérűskerteket és a templomtól északra fekvő telkek nyugati végén meghúzódó kisebb kerteket. Szerényebb csoportot képeznek ezek mellett a Kovács —Matyó had kertjei, melyek a lakótelek délnyugati széléhez csatlakoznak. 189