Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 3. (1965)

Bakó Ferenc: Mikófalva. Adatok a magyar csűrös kertes települések ismeretéhez

Kopott, Petrók, Pitar, Bangyi, Kályi, Bógyi, Kós és Dosko családok laktak, valamennyien Kelemen vezetéknevüek. A lakóházak számát 16-ra becsülik, melyek a végén annyira megsokasodtak, hogy a közlekedés megkönnyítése végett a telek nyugati végén utat nyitottak a telek belsejébe. A XIX. század első felében egy Gőböly nevű kovácsmester megvette a telek északi sarkát és a korábban ott lakó 7 — 8 család kitelepült a Kelé hadból. „Akkor ezen a telken . . . olyan szűken voltak, hogy dédnagyapám farral tolta be a kocsit, mert nem tudott megfordulni. Ha valaki fát hozott az erdőrül, a padra rakták, mert nem volt hely hova tenni" — mondja Gőböly Gergely. A lakóházakat a telken elszórtan, szabálytalanul építették. Az istállót, épp úgy mint a Matyó hadban, a ház végéhez ragasztották. „Mindenkinek külön óla volt", de a falu nyugati szélén, a Nagy-kertben elhelyezett szérű és csűr már a legtöbb esetben közös. — A szájhagyomány még őrzi a nemesi udvar kiváltságos helyzetének emlékét a katonafogással kapcsolatosan: ha ide beszaladt valaki, akár paraszt is, a pandúr nem mehetett utána. A nemesi portákat rendszertelen, zsúfolt beépítettségük miatt ,,szögek"-nek nevezték: „nemes szögbül gyött" — mondták valakire. A volt úrbéresek telkei szabályosan kihasított szalagtelkek az utca vonalára épült lakóházzal, mögéje épített istállóval és az udvar végén csűrrel. „Az úrbéresek csak maguk laktak egy portán, a ház is a telek közepére épült" — mondja FarkasGőzi Gy. A ma általános fésűs beépítés helyett tehát egy időben a jobbágy lakóházak szabadon álló beépítésűek voltak. Valószínű, hogy a telkek osztódása és elkeskenyedése idézte elő a beépítés módjának ezt a megváltozását. A volt úrbéreseknél volt szokás az, hogy az istállóban, az ajtó közelében tüzet szoktak rakni, éppúgy, mint az „alvidéken", azzal a céllal, hogy szalonnát süssenek. A csűrt vagy a lakóház tengelyére derékszögben, vagy annak folytatásába építettek. A település északi végén néhány zsellérporta húzódott meg. Ezek a szűk szalagtelkek tele voltak egymás mögé, sorosan beépített lakóházakkal, épp úgy, mint a falu közepén, a templomtól északra eső területen azok a nemesi telkek, melyeken az elszegényedett Kovács-ok lakóházai sorakoztak. NÉPI ÉPÍTKEZÉS A még napjainkban megfigyelhető lakóházak, mint népi építészeti emlékek a nemesi portákon maradtak fenn, közöttük a legrégebbi épület 1846-ban készült, de valamennyi a múlt század második felében. Ebben az időben — úgylátszik — általános már a szarufás-torokgerendás fedélszék, nyeregtetővel, melyet 1910 körül konty tetőre alakítanak, illetve az új házak már ezzel a tetőformával épülnek. A fal építőanyaga leginkább fejtett kő, többször vályoggal vegyesen, de még földből vert fal is készül ekkor. Az általában használt kétablakos utcai homlokzatot kiemelkedő, vakolt tagozatok díszítik: fordított szív, rozmaring ág, díszes párkányok és falisávok. Az udvari homlokzaton már 1846-ban megjelenik a tornác, zömök, vakolt kőoszlopokkal, magas mellvéddel. Egy helyen az oszlopfejezetet vakolt virág díszíti. Az épületek mind háromsejtűek, az Észak-Magyarországon jól ismert ház-pitvar-kamra beosztással. Két házban még megfigyelhető a szabad kémény is, de boglyakemencét már gyűjtésünk egyet sem talált. Az 1880 előtt épült házakban még mestergerendát találhattunk, a későbbiek anélkül, keresztgerendás födémmel épültek. Bár zsúppal még 1900 körül is fedtek, egy évtizeddel korábban pedig zsindelyt és terméskő palát is alkalmaztak, ha szórványosan is, de ezek közül a hagyományos tetőfedő anyagok közül gyűjtésünk idején már egy sem volt használatban. A szájhagyomány és gyűjtésünk adatközlőinek személyes emlékei ennél jóval sokrétűbb, részleteiben, vagyis az építőanyagok, formák, szerkezetek használatában 188