Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 2. (1964)
Kovács Attila: Az észak-hevesi juhászat építményei
négyszög alakot. A garám készítésének másik módja az volt, hogy 1 — 1,5 méteres közöket hagyva vastag karókat vertek a földbe és a szűk közöket 3—4—5 méter hosszú husángokkal, gallyakkal befonták. Az így nyert karámfalat gátnak, kerítésnek nevezték. (1. a. rajz. 1. fénykép) A garám fejlettebb formája úgy készült, hogy 15—20 cm átmérőjű oszlopokat ástak a földbe 2,5—3 m távolságra egymástól, ezekre vízszintesen három rudat gúzsoltak, újabban szögeltek. A rudak közeit függőlegesen állított vékonyabb husángokkal, pacsittal, befonták. A garám magassága 80—90 cm volt. Egyik oldalán 2—3 méter széles bejáratot hagytak, amit odébbrakható kerítésdarabbal, /ászával, drangá\a\, zártak el éjszakára. A garám, mint nyári építmény az uradalmak és az önálló tanyás juhászok gazdaságából sem hiányzott. A fejlettebb építmények nem tudták teljesen kiszorítani, gyakran kapcsolódott a juhásztanya hodályához, akoljához. Fejlettebb építmény a nyári akó, nevezik akojnak is, ami a karámmal szemben tetővel rendelkezett és jól védte a jószágot naptól, esőtől egyaránt. Az akolt lehetőleg szintén az erdőbe, fák alá építették. Alaprajza téglalapot formált. Szélessége 4—4,5 méternél ritkán volt több, hossza 6—12 méter között váltakozott, attól függően, hogy az építő nagycsalád mekkora nyájjal rendelkezett. A szalmatetőt ágasfás, szelemenes tetőszerkezet tartotta. Az akol rövidebb oldalain három-három ágúst (felül kettéágazó oszlop) ástak le. A két szélső ágús 150—200 cm-re magasodott a talaj fölött. A középső nagyágús 250—300 cm magas volt. Az akol hosszanti oldalain 2,5—3 méterenként követték egymást a kiságúsok, amelyek a szélgerendát, vízvető gerendát tartották. A két nagyágúsra, — hosszabb akol esetén középre harmadik nagyágús is került — a szelement helyezték. A szelemenre egyik végükön kampós, vastag rudakat, hargasokat, raktak, mintegy 30—40 cm-re egymástól, úgy, hogy a szélgerendán 25—30 cm-rel túlnyúljanak. Végül az egész tetőszerkezetet meghányták szalmával, amit kívül a tetőn, a szelemennel párhuzamosan elhelyezett vékonyabb rudakkal — csatlakkal — szorítottak le. A csatlókat ny'xxíagúzzsaX kötözték a hargasokhoz. A tető elkészítésének másik módja az volt, hogy a szelemenre és a szélgerendákra hargasok helyett tetőfákat tettek. Csapolással és szögekkel erősítették fel. A kb. 10—15 cm átmérőjű tetőfákat a tartóoszlopok távolságának megfelelően 2,5—3 méterre helyezték el egymástól. Ezekre a fallal párhuzamosan egy könyöknyi, tehát kb. 40 cm-es távolságra 6—8 cm átmérőjű faragatlan rudakat, csatlókat szögeltek. A léc funkcióját betöltő rudakra kötözték fel a babának, bábunak nevezett szalmacsomókat. Az így nyert tetőt zsúftetőnek nevezték. (1. b. rajz és 2. fénykép.) Az akol falát különböző technikai eljárásokkal készítették. Egyik mód az volt, hogy az ágasokra kívülről, a talaj fölött 40 és 150 cm magasságban, keresztfákat csapoltak vagy szögeltek. A keresztfákra sűrűn egymás mellé 10—15—20 cm széles hasábokat szögeltek. Ezeket a hasábokat héjuktól megtisztított tölgyfadorongokból nyerték oly módon, hogy azokat kettéhasították. A hasábok egyik végét hegyesre kifaragták és a fal vonalán ásott árokba, a fejsze fokával a földbe verték, végül az egyes darabokat a keresztfákhoz szögelték. (2. a. rajz, 3. fénykép.) Gyakran fonták az akol falát. A fonott falnak két típusát alkalmazták: a,pacsités a lészafalat. A pacsitfal úgy készült, hogy az ágúsoszlopokra vízszintesen alul, felül és középen keresztfákat szögeltek. Ezeknek a rudaknak a 40—50 cm-es közeit 3—4 cm átmérőjű husángokkal sűrűn bepacsitolták. (2. b. rajz.) A lészafal készítésénél karvastagságú rudakat ástak le a fal vonalán, egymástól mintegy 30—40 cm-re. A rudak felső végét a szélgerendához, a rövidebb oldalakon pedig a keresztgerendához kötözték vagy szögelték. A rudak közötti réseket vízszintesen vékony vesszővel befonták. Rendszerint fűzvesszőt használtak fel e célra. (2. c. rajz.) 24* 371
