Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 2. (1964)

Kovács Attila: Az észak-hevesi juhászat építményei

AZ ÉSZAK-HEVESI JUHÁSZAT ÉPÍTMÉNYEI TERMÉSZETES ENYHELYEK A nagymúltú hevesmegyei pásztorkodásról, — leszámítva Madarassy Lászlónak az észak-hevesi faragó pásztorok művészetéről írott ismertetéseit

1 — néprajzi leírás mindeddig nem született. Dolgozatomban az észak-hevesi juhászat építményeit kívánom bemutatni, szoros kapcsolatban az állattartás egész rendjével, megmutatva az egyes fejlődési fokozatokat, s némiképp összevetve más tájak hasonló rendeltetésű építményeivel. A táji szomszédság, a hasonló tartásmódok és a lényegében megegyező természeti viszonyok következtében az észak-hevesi juhászat szoros kapcsolatot, rokonságot mutat a borsodi-gömöri barkóság juhászatával.

2 Az észak-hevesi dombvidék táji arculatához nagy mértékben igazodnak a pásztorépítmények. Közismert, hogy a táj természetes enyhelyeket nyújthat és a mesterségesen emelt építményekhez szükséges építőanyagot szintén a természeti környezetből teremti elő az ember. A földrajzi környezet bizonyos mértékig az építmények formájára is hatással lehet. Végsősoron azonban a pásztorépítményeket is az őket építő ember szükséglete hívja életre, tartja fenn, határozza meg funkciójukat és formájukat. Az állattartás módja, jellege, fejlettségi foka megszabja építményeinek típusait és funkcióit. A tartásmód megváltozása tehát maga után vonja az építmények megváltozását is, így azonban az egyes fejlődési fokozatok felismerhetők. Legősibb enyhelyként a domborzati formákat és a növénytakarót, hevesi viszonylatban az erdőt tarthatjuk számon. A mély, vízmosásos völgyek alján, az erdőben védelmet talál a pásztor és a nyája a szél és bizonyos mértékben az eső elől is. A közeledő vihar elől még manapság is gyakran keresnek az erdőben menedéket a nyájaikkal arrafelé legeltető juhászok, amikor a juhásztanyát vagy a községet már nem érnék el. A XIX. sz. második feléig fennmaradó ridegpásztorkodáshoz igen kezdetleges építmények járultak csupán. Az erdőben legeltető pásztor — az erdőt mindig legeltették — szükség esetén odvas fában is meghúzta magát. Fedémes, Szilvásvárad és Szentdomonkos községekből van adatunk a faodú e felhasználási módjáról. Fedémesen olyan pudvás fát emlegetnek, amelyben Vidróczki, a vidék legnevezetesebb betyára, tanyázott a társaival. A fa derekán lévő nyíláson jártak ki és be, odabent pedig elfért 4—5 ember. Tüzet is raktak benne; a füst a fa tetején ment ki. Más odúkat raktározási célokra használtak: teleaggatták szalonnával, füstölt birkahússal. A borsodi barkó falvak közül Csernely és Domaháza községekben találtam adatot az odvas fa pásztor- és betyárszállás funkciójáról. A faodúban való szállásról már 1 Madarassy L.; A palóc „fakanál". NÉ. XXIV. (1932). 91-96. 1. Uő.: A palóc „binkó" és egyebek. NÉ. XXV. (1933), 14-16. 1. Uö.: Művészkedő magyar pásztorok. Bp. 1934. 2 Tanulmányom részlet a barkó juhászairól készült monográfiából, amely a debreceni Egyetemi Néprajzi Intézet Műveltség és Hagyomány с évkönyvében jelenik meg. 24 Az Egri Múzeum Évkönyve 369