Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 2. (1964)
Takács Lajos: A verpeléti dohány termesztése
ről, üledékes helyekről szerezték, vagy a Mátrából hozták, gulyajárásból s álláshelyekről. A szegény emberek hátyiban hordogatták ezt haza, 8—10 km-es távolságból. Ezt szórogatták vékonyan a palántosra. Dohánymagot mindenki maga termelt s őrizte meg a vetésig. A verpeléti dohány, mint láttuk, jellegzetes tájfajta s nem is tudott volna a kincstár hasonló magot adni. A kertészek az utolsó 50—60 esztendőben már kis tasakokba csomagolt dohánymagot kaptak s ezt kellett vetniök. Az elfajzást akarta így megakadályozni a kincstár. Viszont Verpeléten a másforma fajtát azonnal fel lehetett volna ismerni, de nem is termett máshol ilyen. A termelők őrizték ősztől tavaszig. Amit ki nem sutultak — s vetésre mindig a szebbjéből, a gombosabb fejűekből s a közepéből a főkacsbó\ választottak — azt kimorzsolták a magházból és kis rongyba, rossz kapcaszárba kötve a padláson tartalékolták. Volt olyan is, aki csak 1—2 szál górét tűzött a padláson a fedésbe s tavasszal, mikor vetni kellett, ezeknek szedte le a. fejeit, kimorzsolta s vetett. A vetés is aránylag egyszerűen ment. A fölásott földet elgereblyézték s a gereblye fokával, a kapa lapjával, amilyen egyenesre csak lehetett, lesimították. Erre szórták aztán a magot, melyet előzőleg többnyire fahamúval keverték össze, hogy „biztosabb legyen a vetés". S amint rászórták, újra meggereblyézték és lesimították, a földet elegyengették. Azután megöntözték. Ha nem volt locsoló, mint ahogy szegény helyen nem is szokott lenni, szalmacsutakot dugtak vízbe és azzal szórogatták, permetezték be egyenletesen a földet. S közben már a palántos kerítést, mely legtöbbször dúcokhoz kötött dorongok s pálcák közé állított tavalyi dohánygóré volt, kijavították és föléje pedig tüskés, sűrű ágú gallyakat tettek. Ültetésig csak annyi dolguk volt még, hogy naponta — kétnaponta megöntözték. Ha éjszakára hideg mutatkozott, védelmül ráborították a dohányruhát, vagy zsuppköteget terítettek rá. Kisebb hidegre s éppúgy a meleg, erősebb napra viszont e palánta nem is volt olyan érzékeny, mint a dohányosok melegágyi palántája. E palántanevelési munkák tehát nem sok gondot okoztak, legalábbis a kertészekéhez viszonyítva. A munka nem volt nehéz — talán az egyedüli „felső föld" meghordását leszámítva — s amellett nem is kellett egyfolytában végezni. Az egyik nap is és a másik nap is tehettek belőle keveset, mikor idejük akadt. A palánta-gondozás és a palántásban folyó munka majd mindenhol, ahol nem emelkedett ki a gazdaságban valami palántás művelést igénylő fontos termény, az asszonyok dolga. Amíg csak káposztát s egyéb veteményt termelnek, addig a férfi esetleg az ásozásnál segít; a többi munkát az asszony végzi. Verpeléten is, ahol pedig már specializálódott a palántos a dohányra, e munkákat jobbára az asszonyok végezték, az ő gondjuk volt a palántos. Legtöbbnyire ők is ásták meg a földjét, reggelente etetés után, vagy egy-egy félnapi munkaszünetben s ők készítették elő a magot, rostálták, válogatták s ha nem volt, szereztek. Ha a kerítést is csak kicsit kellett javítani, bedugdozták dohánygóréval, közben a férfi „kint dolgozhatott" nagyobb munkában: a gazdák a lovaikkal, marháikkal végezték a tavaszi szántást, ganajhordást, a szegények pedig „kerestek": napszámba jártak. Az ügyes asszony főzés közben is elvégezte a palántos kisebb munkáját. Viszont a férfi hozta meg a fekete földet a Mátrából s ha kellett, ő szerzett karókat, rudakat a palántos bekerítéséhez. Az előkészületekben tehát ilyen munkamegosztást tapasztaltunk. A vetést is el tudta végezni idősebb, tapasztaltabb asszony, viszont fiatalabb családoknál ez nem egyszer már közösen történt. A további gondozás is az asszonyt illete — ha segített is néha a férj — ő melegített vizet öntözni, ha hideg volt, ő csipegette ki a lombosodó palánták közül a gazt, ha felütötte fejét. A házkörüli munkák közé tartozott a palánták gondozása is. 359
