Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 2. (1964)

Takács Lajos: A verpeléti dohány termesztése

káposztáé, majd később a paprikáé. Ezt alátámaszthatja az is, hogy a XVIII. század elején — ebből az időből vannak a dohányra első adataink — még alig van a faluban zsellér, tehát olyan ember, akinek nem lett volna telke, hozzávaló kertje, esetleg istállókertje. De nem csupán magában az övezetben, az istállók mellett, hanem az élő gyepűvel, garáddal kerített istállókerten belül is folyt veteményezés, sőt némi dohányültetés is. Pl. Czipó József, ki abból a Czipó hadból származik, amelynek istállókertje a múlt század végén a Tárnához talán legközelebb esett, s ezért a földje is termékenyebb volt, még emlékezett rá, hogy apja az istállókert azon részében, melyet műveltek, a vetemények között ,,erős dohányt" is termelt. E dohány persze azért került most ide, hogy a fináncok meg ne lássák. De a monopólium előtt, amikor nem volt kikötve, hogy egy tagban, jól felmérhető helyen termeljenek, ugyancsak előfordulhatott a kerten belüli dohányültetés. Annál is valószínűbb ez, mert e kertek földje az állatjárás, közeli trágya következtében termékeny volt. Az emlékezet szerint azonban már a házkörüli palántanevelés volt az általános. A dohánymagot a palántosba vetették s ez közvetlenül a lakóházhoz kapcsolódott, az udvaron helyezkedett el. így volt ez az emlékezet szerint a Belszögben a zselléreknél, de így volt a tágasabb udvarú gazdáknál is. Valószínű azonban, hogy ez a gyakorlat régen nem volt ilyen általános. A dohánytermelés kezdetén a jobbágyok az istállókertjeiknél vethették el a dohánymagvakat is és csak az egyre szaporodó zsellérség kényszerült — egyéb hely híján — apró fundusán elhelyezni palántását. A jobbágyok ház melletti termelése pedig akkor válhatott általánossá, amikor az istállókerti épületeket kezdték lakóházzá átalakítani s a jobb gazdák a Belszögből tágasabb portákra költöztek. Ha pl. egy család szétvált és az egyik tagnak az istálló jutott, ennek a ház körüli kert önként adódott, akinek pedig a ház került, az elesett a kerttől és így kellett valami közelebbi kertről gondoskodnia. így kényszerült ő is a ház körüli palántázásra. Egyébként a múlt század második felében a jobbmódúak között, mint általános tendenciát figyelhetjük meg a Fő-utcára és a szélesebb udvarú Arany János utcába való költözést. Itt aztán bőven elfért a palántos is a ház mellett. De mi is volt ez a palántos? Ma ez a kifejezés a legtöbb helyen a ház hátsó végében, védettebb, napos helyen fekvő, kerített palánta-nevelő helyet jelöli. Sok helyen virágokat is találunk benne, vagy évelő zöldséget, melynek zöldje szinte naponkint kellett a főzéshez. Általában nem azonos a kiskerttel, virágos kerttel, mely rendesen a ház előtt van, a fal és a kerített rész között. Ez a kis kert későbbi alakulás lehet, a polgári fejlődés és csínosodás hozta létre. A palántos szerepe viszont más: fontos szükségletet elégített ki: hozzájárult a nyári ételelkészítéshez s ami még lényegesebb, biztosította a család egész palántaszükségletét. Ide vetették a káposztamagot, némelykor a paprikát, a, paradicsomot is — bár e két utóbbit szívesebben teszik valami lyukas lábasba, fazékba s ezekben már a hideg időben is csírázhatott, bent a házban, az ablak mellett. A verpeléti dohánypalántos is lényegében ilyen. Csakhogy ez specializálódott már a dohányra s valamivel talán nagyobb is az egyéb helyen szokásosnál. A fundusnak olyan részén helyezték el, ahol jól érte a nap és a hideg szelektől védve volt s azonkívül nem volt a jószág járása előtt sem. A Belszögi zselléreknél, kiknek csak kicsiny, sokszor 30—60 ölnyi volt a telkük, nem egyszer közvetlenül a pitvar elé került, s úgy kellett tavaszon elkerülgetni. A Fő utcai gazdák viszont már jobban megválaszthatták a helyét; egyik meleg, védettebb sarokban helyezték el — sokszor a trágyadomb mellett — hová az állatok is nehezebben juthattak. Sokszor alkalmaztak vastagabb korlátot is a palántos körül és ezen belül volt a sűrűn font dohánykóró kerítés. Ha elvetették a magot, tetejébe tüskés ágakat tettek, a baromfiak s kóbor macskák ellen. 357