Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 2. (1964)

Erdei Ferenc–Kovács Béla: A váraszói románkori templom feltárása és helyreállítása

A HELYREÁLLÍTÁS TERVEZÉSI PROBLEMATIKÁJA Mint a feltárások eredményeiből láttuk, ezek az eredmények sokkal többre jogosítottak fel bennünket, mint a falkorona-védelem, didaktikai jellegű kiegészítés, a faragott kövek helyszínen történő lapidáriumszerű bemutatása. Bizonyos, hogy ez nagyon is egyedi eset, hiszen ritkán adódik ilyen kedvező helyzet, ahol egy későbbi átalakítás során jóformán minden követ felhasználtak — a XVIII. századi bővítésben — és ráadásul meg is volt a lehetőség ezek kibontására. Bár felmerült a XVIII. századi bővítés megtartásának gondolata is, ezt azonban több szempont miatt elvetettük. Először is ennek megtartása gyakorlatilag lehetetlen volt, hiszen a románkori kőanyag a toldalék falainak mintegy 70%-át alkotta. Annak semmi értelme nem lett volna, ha a lebontás után újra felépítjük — természetesen más anyagból, de ugyanolyan méretben és architektúrával. A bővítés úgyszólván jellegtelen építészeti megoldása semmiféle műemléki értéket nem képviselt. Az is döntő érv volt, hogy ilyen nagyszámú kváder-, illetve profilos kőanyag birtokában értelmetlen lenne, ha nem törekednénk — mégha megközelítően is — az eredeti, románkori tömeg visszaállítására és a faragványok visszahelyezésére a feltárásnál nyert egyértelmű adatok alapján. Ilyen áttekintés és megfontolás után kezdtük meg a tervezést. Célunk az volt, hogy minden olyan faragott követ, amelynek helyét ismerjük, visszaépítsünk, egy új, általunk választott anyag közbeiktatásával, amely egyben a hiányzó részletek kiegészítésére is szolgál, de egyúttal jól láthatóan különbözteti meg az általunk készített „hozzátéteket" az eredetitől. Erre a célra a legalkalmasabbnak a 4 cm vastag, 20x40 cm méretű tégla látszott. (Jelenleg nem gyártják, csupán az Országos Műemléki Felügyelőség megrendelésére készítik, kis mennyiségben.) Ez a tégla nemcsak esztétikai szempontból megfelelő, hanem egyrészt a kváderkőhöz való csatlakozása könnyebben megoldható, mert a sormagasságok a hézag növelésével, illetve csökkentésével változtathatók, másrészt a függőleges hézagképzés ritkább és így a tagozatok kiegészítésénél kevésbé hat zavarólag. Természetesen ez a megoldás nem új. Szép példáit láttuk Esztergomban és a budai vár rondellájának helyreállításánál, mégis elhanyagoltuk — a bazaltzúzalékos beton térhódításával — az ezzel az anyaggal történő kiegészítéseket. A régészeti feltárás során előkerült nyugati zárófal és diadalív alapjaira — az oldalfalakon látható falcsatlakozások alapján — téglából visszaállítjuk a hajó oromfalait úgy, hogy a meglévő románkori kváderfal sormagasságainak megfelelően a bontásból előkerült kváderköveket a falazatba „úsztatva" beépítjük. A diadalívet az innen származó, feltárt kövek alapján szerkesztettük ki. A diadalív vállmagasságának megállapítását kétféle módszerrel végeztük el. Megfigyeltük, hogy a templom alaprajzi és homlokzati megoldásában bizonyos aránybeli összefüggés található. A szerkezeti 1 észletek elhelyezésében a konstruktív jelleg a szembeszökő. Ha pl. a belsőben a szentély boltozatának vállmagasságában képzeletben egy vízszintest húzunk, ez a vonal érinti a szentély ablakainak záradékát, a hajó ablakának könyöklőjét, a karzat padlószintjét és lényegében a szentély-boltozat vállát alkotó övpárkányt is (sok töredékes darabját megtaláltuk), amely feltehetően kapcsolatban volt a diadalív vállmagasságával. Az erre szerkesztett félkörív (a meglévő diadalívkövek is azonos ív mentén faragottak) megadja a diadalív magasságát. A szerkesztésnek ellenőrzésig lehetősége is van, amennyiben az övpárkányra rajzolt félkupola záradéka alatt kb. 40—50 cm-rel lehet a diadalív záradéka. A fenti kiegészítésekkel a templom tömegét visszaállítottuk. Legérdekesebb, de egyben a legnagyobb gondosságot kívánó munkát a párkányok és a déli kapu ki207