Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 1. (1963)

Csepreghyné Mezernics Ilona: A Dobó István Vármúzeum ősálattani gyűjteményének tudományos jelentősége

bizonyítja, hogy ma már több mint 60 olyan tudományos közelmény jelent meg a legújabb időkig, melynek anyagát Legányi Ferenc gyűjtése szolgáltatta és sokan örökítették meg a lelkes gyűjtő nevét egy-egy ősmaradvány tudományos elnevezésével. Legányi gyűjteménye hazánk nagy területét öleli fel. Fiatalabb korában gyűjtött Budapest környékén, Dunántúlon, sőt a felvidéken is. Az elmúlt évtizedek során ellátta a budapesti szakintézményeket is ősmaradványokkal így a Magyar Nemzeti Múzeum Természettudományi Múzeum Föld- és Őslénytárát, a Magyar Állami Földtani Intézet gyűjteményét, az egyetemi gyűjteményeket és ezek a gyűjteményrészlegek nem egy helyütt az intézmény törzsanyagát képezik. Gyűjteményének legértékesebb részét Eger és környékének ősmaradványai képezik. Gyűjtő, különösen az utóbbi években, nagyobbrészt az ősnövénymaradványok gyűjtésére specializálta magát, mert ezek a könnyebben hozzáférhető lelőhelyek, s megrokkant egészsége miatt nagyobb utak megtétele már nehézségekbe ütközik. Alábbiakban a gyűjtemény ősállati részének tudományos jelentőségével foglalkozunk csupán, minthogy az ősnövénymaradványok értékelését egy másik cikk adja. Ha az ősállati gyűjtemény földtörténeti időrendbe csoportosított anyagán végigmegyünk, szinte kibonatkozik előttünk Eger és környékének, a Bükk hegységnek földtani fejlődéstörténete. Bár Legányi gyűjtése természetszerűleg csak az ún. fedőhegységek anyagát öleli fel, de ha ezt kiegészítjük a fedett területek és a medenceképződmények, többnyire legújabb eredeti mélyfúrások során nyert adataival, akkor kialakul az alábbi kép: Eger környékén is, — mint általában hazánk területén — a legidősebb földtani képződmények a földtörténeti ókor (palaeozoikum) végéről származnak. Helyesebben eddig csak a karbon és permi időnek igazolható ősmaradványokkal. Ezek bizonyítják, hogy a Bükk területén ebben az időszakban tenger hullámzott, s hogy az ősmaradványok fontos ősföldrajzi következtetéseket engednek meg, mint erre még a későbbiekben visszatérünk. A földtörténeti középkor (mezozoikum) első harmadában, a triász időszakban a Bükk hegység területét szintén tenger borította. Ennek bizonysága az a 150—200 m vastagságú mészkőösszlet, mely a Bükk hegységet alkotja, melyből ősmaradványokat gyűjteni nehéz. Ezek a rétegek ugyanis az elmúlt évmilliók során lejátszódó hegységképző mozgások következtében összegyűrődtek, összetöredeztek. Jól látható ez a gyűrt triász rétegsor Szilvásváradnál. Hiába keresett volna azonban a gyűjtő a földtörténeti középkor jura időszakából, vagy a kréta időszak kezdetéről ősmaradványokat a Bükk területén. De a mélyfúrások anyagában sem találunk tengeri eredetre utaló ősmaradványokat. Amikor a világ egyéb tájain óriástermetű sárkánygyíkok lépéseitől döngött a föld, a tengereket és a levegőt is az őshüllők ezrei népesítették be, hazánk területét csak kisebb szigettengerek borították, így a Dunántúl is. A Bükk hegység környéke azonban ebben az időben szárazulat volt. A kréta időszak végi őstenger nyomai már mutatkoznak a területen, ha nem is közvetlenül a Bükkben, hanem az ehhez csatlakozó Uppony hegységben, ahol a jellegzetes magányos korallokon (Cyclolites) kívül hatalmas termetű kagylók (Hippurites) és jellegzetes csigafajok (Glauconia, Acteonella) bizonyítják azt, hogy ez a terület a kelet-alpi felsőkréta tengerekkel állott valamikor összeköttetésben. Közvetlenül Eger környéke s a Bükk hegység azonban a triász időszaktól kezdve szárazulat volt az egész földtörténeti középkoron keresztül, ide csak a földtörténeti újkor hajnalán az ún. eocén időszak közepe felé hatolt be ismét a tenger. Ez a tenger azonban szintén nem volt összefüggő óceán, hanem a földtörténeti középkorban már itt kialakult térszínhez alkalmazkodva kisebb-nagyobb öblöket, medencéket alkotott. Eger—Noszvaj — Zsérc vonulatában jutnak felszínre az S7