Bakó Ferenc: Kézművesség egy alföldi faluban (Tiszai téka 3. Eger, 1992)
A halászhorgot, a halfogó horgot nem lemezből, hanem gombostűből, acéldrótból és esernyődrótból kalapálták, különböző méretekben. A drót végét kireszelték hegyesre, majd kalapáccsal és harapófogóval kb. 30 fokos szögben meghajlították. A másik végét, „ahová a madzag gyün, karikára visszahajlították", ősszel és télen kalapálták, többnyire készletre. Megcsináltak egy csomót, beletették bádogdobozba és kínálgatták. Munkaideje kb. 10 perc, ára 1940-ben 20 fillér volt. Értékesítés, munkavállalás Gyűjtésünk idején a cigányok életében nagy szerepet játszott a házalás. Az eladásra, tehát nem rendelésre készített áru értékesítésének és a munkakeresésnek ez volt náluk a hagyományosan bevált módja. Ha férfi ment házalni, többnyire összekötötte a kettőt, kész árut is vitt és ahol alkalom adódott, munkát is vállalt. Máskor az asszonyok — karjukon gyerekkel— mentek áruval házalni, de ennek már inkább koldulás jellege volt. A férfiak — néha asszonnyal és gyerekkel együtt — nagyobb, többnapos körutat tettek. Elmentek Tiszafüred, Tiszaszőlős, Tiszaörvény, Nagyiván, Egyek, Tiszaörs községekbe, és betértek a közbeeső tanyákra is. Makula Béla 25 éves cigánykovács így mondta el a házalás körülményeit : „Elviszek magammal 30—40 csigacsinálót, melléje vagy 10 darab gyűrűt. Csigacsinálót egy helyen négyet is vesznek.. . Ha kérdezik, tud-e fódozni, megcsinálom azt is! Viszem magammal az üllőmet (dopo), kalajiácsot, ollót, meg fehér pléhet. Van nekem acskóm, zsákbul varrtam, cigányul csókája. A dopóra rácsavarom a madzagját és úgy veszem a vállamra. A csókája a hátamon van. Zsákot is viszek ennivalónak. Vinni nem viszek ennivalót, kapok mindenütt. Istállóba vagy konyhába adnak helyet (éjszakára). Fizetni nem szoktam, adok egy csigacsinálót, vagy egy edényt megfódozok érte. Míg a gyerek kisebb volt, a feleségemmel jártam, de most egyedül. Elég a csóka jót emelni!" Elinduláskor rossz jelnek tekintették, ha asszony ment keresztül előttük. Mikor kijöttek a házból, keresztet vetettek a levegőbe és ezt mondták: Uram Jézus, segíts! — Az is szokás volt, hogy útra indulva, fordítva vették fel az inget. Mikor az első vevővel találkoztak, drágán tartották az árut, mert „az még ráesik", vagyis kell neki az áru. Az első pénzt megköpdöstek: „Apádanyád idejöjjön!" A csigacsinálókat a kabát hajtókájába, „a kabát elejibe" szúrták, hogy mindenki lássa, mi járatban vannak. Ahogy végigmentek a falun, kínálgatták: „Tessék má kivenni egyet!" Az árakat nekünk — gyűjtéskor — ugyan pénzben szabták meg, de szívesebben fogadtak az áruért élelmet, élnivalóí. Jobban is jártak így. Falusi asszonyok szerint a cigányok a csigacsinálóért elkértek egy darab kenyeret, meg egy kiló lisztet. Nem lehetett könnyen kifizetni őket, mert „tudnak azok kunyerálni", mondták a falusiak. Előfordult az is, hogy üzentek az egyik cigánykovácsért valamelyik tanyáról, hogy menjen ki edényt fódozni (a foldozás cigányul: f Odilia), vagy tűzhelyet javítani. „Akad aztán ott több is. A múltkor is kimentem, aztán rámgyüttek az asszonyok: megcsináltam tán tizenötöt is" — mesélte Varga Gyula. Ilyenkor természetesen addig maradtak, amíg a munka tartott. Leggyakrabban mégis az asszonyok jártak házalni. Ügy látszott azonban, hogy az áru eladása inkább csak ürügy volt a koldulásra, ami abból is kitetszik, hogy csecsemőt majdnem mindig vittek magukkal, bár odahaza is találhattak
