Bakó Ferenc: Kézművesség egy alföldi faluban (Tiszai téka 3. Eger, 1992)

csak a munkalehetőségeket, a megélhetés módjait emeljük ki, és ismertetjük vázlatosan. A falu lakosságának egybehangzó véleménye szerint a cigányok a legutóbbi időkig húzódoztak a földműves munkától. 1945—1946 hozott változást életükben : azóta mennek el aratni vagy segíteni a sürgősebb mezőgazdasági munkák idején. Azelőtt kizárólag ipari jellegű munkákból éltek: egyszerűbb használati tárgyakat állítottak elő, vagy leginkább a kőművesszakmákhoz sorolható javításokat végeztek. Gyűjtésünk idején már kisebb mértékben földművesmunkával is foglalkoztak, mint napszámosok, de idejük nagyobb részében még mindig ezeket az ipari jellegű munkákat végezték. A nők lényegesen kevesebbet dolgoztak, mint a férfiak. Leginkább kéregetéssel vagy vegyes használati tárgyak árusításával vették ki részüket a család fenntartásából. Alkalomszerűen eljártak azonban a faluba tapasztani, meszelni, vagy sarolni. A háztartási munka mellett egyetlen, állandónak tekinthető produktív tevékenységük a tippankötés volt. A tippant Szabó Sándorné falusi asszony szerint Igaron az 1920-as évek elején kezdték meszelésre használni. Azelőtt lófarokból készült sertemeszelőt használtak. Tippant először a cigányok kezdtek szedni, ami gyűjtésünk idején már közkedveltségnek örvendő meszelési eszköz volt. E térbódítás annak tulajdonítható, hogy a tippannak két előnye van. Egyik előnye az, hogy sűrűbb, mint a sörtemeszelő, és ezért nem hagy csíkot a falon. Másik előnye az, hogy bárki ingyen hozzájuthat, ha van kedve vele bajlódni. Legtöbben azonban a cigány asszonyoktól vették, akik hivatásszerűen ennek elkészítésével foglalkozva, aránylag olcsón árulták: 1949-ben darabját 1.50—2 forintért. Egy tippan 2—3 meszelést bír ki. A cigányasszonyok a tippanfüvet árokparton ós az erdőn szedték. Általában a lányok és asszonyok csoportosan mentek, ritkábban egyedül is. Lepedőbe vagy pokrócba szedték a tippant, egy háttal 5—7 meszelőnek valót tudtak elhozni. Odahaza a tippanfüvet szétteregették a ház körül és megszárították. Ha megszáradt, közönséges hajfésűvel kifésvlték vagyis megtisztították a dudvától. Ä végeit ollóval egyenesre vagdalták, majd madzaggal kisebb csomókba összekötözték. Ritkán rendelésre készült, legtöbbször azonban házaltak vele a községben és a tanyákon. Még a szomszéd községekbe: Tiszaörsre, Nagyivánba is elmentek vele. Szívesebben adták élelemért, mint pénzért. Ugyanezekben a községekben a piacon is szokták árulni.

44 A férfiak újabban seprűkötéssel, vályogvetéssel és kisebb kőművesmunkával is foglalkoztak. Tíz férfiról tudunk, akik rendszeresen nád-virágjábul vagy lengenádbul sperűt vagy porolót kötöttek. Ugyanezek szoktak gyékényből lábtörlőt kötni, és ezenkívül gyékényből vagy cirokból vesszővel korcolt szakajtót. A kőművesmunkák közül a falubeli mesterektől sajátítottak el egyetmást : pórhelt alárakást vályogból vagy téglából és kisebb mértékben kemencerakást. Ugyanígy a vályogvetést magyar vályogvetőktől tanulták el és nyaranta igen szépen kerestek vele.

45 Gyűjtésünk idején vályog vetéssel több magyar ember is foglalkozott, amiből nyilvánvaló, hogy ez a munka ebben az időben csúszott át a cigányság kezére. A fent említett munkákon kívül a vályogvetéshez hasonlóan a hivatásos magyar tapasztok mellett a cigányok is foglalkoztak tapasztassál.

46 Az egyházi jegyzőkönyvek szerint már a 19. század közepén is akadtak cigány tapasztok, ez a foglalkozás tehát nem új keletű a cigányságnál, de ez is, mint a vályogvetés, napjainkban jut nagyobb szerephez, amint ezt az alábbi adatok kellőképpen indokolni fogják.