Bakó Ferenc: Kézművesség egy alföldi faluban (Tiszai téka 3. Eger, 1992)

Kőműves voltam, meg ács. Az édesapám is az volt, tőle tanultam. Én többet építettem 150 háznál, míg mester voltam. Igaz, volt benne hodály is. Ahány méter az épület, annyi nap tartott az alapozástól a legutolsó cserép bezárásáig hatod magammal. Leginkább úgy szoktuk a vállalást is csinálni. A mester mindig kétszer annyit számított magának, mint a napszámosnak, a napszámosok mind egyformán kaptak. Volt, aki belebukott, mert volt olyan mester, aki felvállalt tíz épületet is, hogy az előpízt kaphassa, aztán adós maradt. Én soha rá nem fizettem. Meg volt olyan mester is, hogy egész nap ivott. Az én időmben nem készült már vertfalú ház, csak az öreg Kaszáé. Úgy gondolom, hogy 40 íves az az épület. A Szarvas Bénié is vertfal, abban az állapotban, ahogy volt. (így készült a vertfal:) Ötven centiméterre leástak két drugányt, attól két méterre megint kettőt, úgy mentek körbe a házon. Belől mellé mind a két oldalra deszkákat tettek, hogy 50 centiméteres űr legyen, az volt a falvastagság. A drugány olyan magos volt, mint a fal, ahogy akarták, két és fél méteres. Közönséges, törekes földdel megtömték és tömőfával ledöngölték. Mikor egy sorral megtömték a deszka magasságáig, a láncot feltágították és a deszkát feljebb húzták. Pár ujjnyi vastagon töreket tettek rá, mert jobban összefogta a földet és kezdték elölről, mint az elébb. így mentek egész két és fél méterig. Akkor csak annyi volt a belvilág.

21 Máma már három méteres. Azóta van ez, hogy a vályogfalakat csinálják. 12 esztendős voltam, mikor már adogattam a vályogot apámnak. Azt a házat már 3 méteresre építettük. Mikor tanultam, 14—15 éves koromban, akkor raktam a falat. Akkor lettem oszt mester. Itt falun az ács, meg a kőműves kapál is, arat is, meg kemencét is csinál. Mert nincs mindig munka. Itt tudni kell mindenkinek mindent, mert nem él meg. Ügyes embernek mester a neve. Az erdőbül vágtuk a fát. A vastagabbat gerendának, a vékonyabbat szarufának. A vastagabbat megfaragtam a forgácsáért — 13 méteres gerendák lettek belőle —, a vékonyabbat napszámra, pízért. A hodályt is pízért csináltam. Öt-hat napszámosom volt: egy majteros, egy majteroló, két vályogadogató, két vályogtoló. A mester rakta a falat a segédekkel. A segédek is ezekből voltak. Vályogtolónsk erős embernek kell lenni, 20 vályogot raktak általában a talyigára.. Én 18 éves koromban 32-t toltam el. Nemes Béla azt mondja, hogy 50-et tolt el, de annyi rá se fér a taligára. Lécelésnél két ember adogatja a lécet, a többi szegezi. Ez a lécelés már nem olyan mesterség, modla van hozzá, egy léc, ami bizonyos távolságokra be van fűrészelve. Azzal mérik, hogy milyen távolságra legyenek a lécek egymástól. Cserepre 30—32 centi, nádra 8 centi. A lécelést is 12 éves koromban kezdtem. Adogattam a nádat, később már vertem, mikor már tudtam, akkor raktam, mert az a legfontosabb, a rakás. A nádazásnál a mester rakja a nádat, a többiek oldják kifele és hajtják, verik felfele, amíg a gerincig nem ér, ahány sort kíván. A házhoz mindent a tulajdonos adott, mink csak felvállaltuk. A nádat leginkább a Fekete-rítről (debreceni határ), meg az iváni határbul (sarkodi nád) hozták. Van a csíkosi nád is, az Ivánon, de a Bencében is van (tiszafüredi határ). A fekete-réti volt a legjobb. Piros volt a száratöve, vékony szálú, hosszú. A sarkadi vastag szálú, sárga szárú, 2—3 méter magas, a fekete-réti csak két méter magas. Ebbül a legszebb a tető. — Vannak olyan nádak, amelyik görbék. Az egyenes nádbul szép sima tető van, meg attól függ, hogyan rakja a mester. A csíkosi nád is jó volt, olyan mint a fekete-réti. A Fekete-ríten vannak a gazdáknak a tanyájai. Akinek nád kellett, odament. Egy kíve magassága