Bakó Ferenc: Kézművesség egy alföldi faluban (Tiszai téka 3. Eger, 1992)

uradalom foglalkoztatott önálló kerékgyártó mestert; 2. egy faluban általában kevés kerékgyártó munka adódik, mert szegényesebb felszerelést, szerszámkészletet igényel és ezért 3. bőven akadnak kontárok, akik a munkában segédkezve nemcsak maguknak, hanem rokonságuknak, a szomszédságnak, sőt ha hírnévre tesznek szert, még ennél tágabb körnek is elvégzik a szükséges javításokat. Munkájuk nem olyan mutatós, mint a mestereké, de tartós és olcsóbb annál. A múlt viszonyaira nézve csak engedéllyel dolgozó mesterekről nyerhettünk tájékoztatást, minthogy a hivatalos feljegyzések csak őket ismerik el kerékgyártónak. így Szarvas István az első kerékgyártó, akit megismertet velünk az anyakönyv 1860-ban, 60 éves korában hal meg, feltehetően mint az akkori legnagyobb uradalom szerződött mestere. Utána vagy 20 év kihagyással Szathmári Miklós következik (1832—1901), de az ő élete folyamán, a múlt század utolsó harmadában, egész 1915-ig több kortársát is feljegyzi az anyakönyv, számszerint kilencet, de ezek csak néhány évig dolgoztak Igaron. Az egyik közülük 1919-ben felment Pestre, a másik: id. Tolnai József ma is a faluban dolgozik. 1919-ben egy Miskolcon tanult, kiváló képzettségű mester került vissza a községbe: Tóth Márton, aki munkájával a távolabbi környéken is nevet szerzett magának, a faluban pedig a Kerékgyártó ragadványnevet kapta. Ez minden bizonnyal a helyiek elismerését tükrözi. A kerékgyártó mesterség múltjáról keveset tudunk egyrészt azért, mert írásbeli adat erről nem maradt fenn, másrészt pedig azért, mert a múlt század kerékgyártóinak leszármazottai elköltöztek a faluból, a ma élő mesterek viszont nem az apjuktól, hanem idegentől, idegenben tanultak és egyik családban sem maradt fenn hagyomány a szakmáról. A mesterség történetére ezért csak a század eleje óta vannak adatok.

16 Tolnai József 1896 és 1900 között még együtt tanulja a kerékgyártóés a kovácsmesterséget, egymaga meg tud tehát egy szekeret csinálni. Az 1919-ben hazakerülő másik mesternél már differenciálódik a két szakma, ő csak az egyiket tanulja meg, de annak az ő korában fejlettebb formáját. Amíg Tolnai csak parasztszekeret tud készíteni, addig Tóth Márton a hintóknak, szánaknak, fédères kocsiknak különféle válfaját. Munkája a két háború közötti dzsentri réteg fényűző igényeit is ki tudja elégíteni. 1918- ig a Tisza, mint természetes vízi út a legalkalmasabb fát szállította a kerékgyártók számára. A tutajok ötvenes-hatvanas csoportokban úsztak le a Tiszán, ezért úsztatott fa a neve és 2—3 tutajos előre lejárta a Tisza két partját, hogy vevőt keressen a fának. A kerékgyártó megvett 1—3 tutajt, vagy ahogyan akkor mondták, kötést, amelyben 10—12 darab, 10 méter hosszú szálfa volt. Rendszerint Tiszafüreden zajlott le a vásár és onnan kocsival hozták a fát haza. 1920 után a fa-szükségletet kisebbrészt a határban lévő fa, nagyobbrészt a Bükk-aljáról, Cserépfaluból, Bükkzsércről tengelyen leszállított fa elégítette ki. Az előbbi esetben sokszor a rendelő maga adta a fát. A zsérciek, cserépiek még kifaragott keréktalpakat, lőcsöket is hoztak, de ezeket többnyire közvetlenül a parasztok vették meg, akik a félig kész darabokat maguk is be tudták fejezni. 1919- ben egy kerékgyártó félévi kommenciója Székynél a következő volt: 12 q élet (búza), 2 hold kukoricaföld, tehéntartás, 15 kg szalonna, főzelék, só, 25 1 bor, 2 nyilas, 200 négyszögöl veteményesföld. A kommenció azért félévi, mert egész évre szerződött ugyan, de minden fél hónapot otthon dolgozott magának. Erre az időre esik Tiszaigaron az első fédères kocsik megjelenése. Tóth Márton készíti őket, természetesen az urak számára. 35 óv alatt, mint mondja, mindössze két parasztnak csinált fédères kocsit, de az egyik báró-