Bakó Ferenc: Kézművesség egy alföldi faluban (Tiszai téka 3. Eger, 1992)

Más vidékről a faluba került gépész újításokat hoz, ésszerűbb eljárásokat, sokszor ráveszi a földbirtokost, hogy modernizálja a gazdasági felszerelést. Somlai Lajos, aki 1939-ben került a Széky uradalomba gépésznek, a ráfhúzás új módját vezeti be, amit a falu csaknem minden kovácsa átvesz. Ugyancsak ő intézi el a birtokossal azt, hogy elevátort szerezzen be és megszűnik az archaikus, petrencerúdon való szalmahordás. A falusi kovácsok helyzete azonban, amint említettük, általában rosszabbodott. A gyári termelés csökkenti a munkát, 1936-ig még készítenek ugyan új ekevasat, boronát, ekekapát, de az ezt követő időben már csaknem kizárólag javításokon dolgoznak. A vasverőket már nem alkalmazzák mert az a szokás terjedt el, hogy minden uradalmi kovács inast köteles tartani, s ennek következtében emelkedik a szakemberek száma, akik örülnek, ha munkát kaphatnak. Jó részük azonban munka nélkül lézeng. A nyersanyag beszerzése az első világháború után nehézségekkel jár, a kovács sokszor kőszénnel fűt, ha pedig azt sem kap, maga éget faszenet, mint a hajdani kovácsok. A kész áru tovább özönlik le a gyárakból, már a patkót is készen kapják, csak rá kell igazítani a ló lábára. A kerékpár elterjedésével újabb leckéket kell venniök a mechanikából, bár a bicikli javítását rövidesen maga a tulajdonos is elsajátítja. A kovács szerepe mind jelentéktelenebb lesz, régi hegemóniáját a gépész örökli. 1945 lényeges változást hoz a falusi kovácsok és gépészek számára. A földreform földet juttat nemcsak az uradalom szolgájának, hanem az önálló mesternek is. A nagybirtok megszűnése félparaszttá változtatja az eddig csak ipari munkából élőket, s ugyanakkor felduzzasztja a falusi vasipari szakmunkások létszámát, akik nagy része — ha engedély nélkül is —, de gyakorolja mesterségét. Ez a helyzet az új kollektív gazdaságok megalakulásáig, amikor a szakképzettségüek — és főként a fiatalok — itt nyernek alkalmazást. A háború előtti számos nagy és középbirtok eredményezte túlszaporodás a budapesti központok és a távolabbi környék gépállomásai felé csapódik le. 1949-ben Tiszaigaron 19 kovács és gépész van (bár a legtöbbje inkább gépész, mint kovács) és ezekből csak 5 helyezkedik el rövid idő alatt a „szocialista" gazdaság különféle szektoraiban. A fentiekből következik, hogy napjainkban (1949—1950) az igari kovácsok boldogulásukat nem annyira a sok konkurenciával bíró mesterségükben, hanem felerészben az újonnan juttatott kisbirtokban találják meg. És valóban, életformájukat tekintve annyira parasztok, mint mesteremberek, munkájuk felerészét a földeken, másik felét a műhelyben dolgozzák le. Somlai Lajos, volt uradalmi gépész 4 hold földön gazdálkodik, amin főként paprikát termel. Kovácsműhelye, szerszámkészlete ma (1949) is megvan, de inkább csak magának dolgozik és azoknak, akik földje megművelésében segítségére vannak. Akik folytatják a mesterséget, kevesebbet törődnek a műhely dolgaival, mint azelőtt. Nem szükséges már napokat utazni a nyersanyag beszerzése miatt, mindent helyben kapnak meg, a Földműves Szövetkezetben. Legfeljebb a kovácsszenet kénytelen Tiszafüredről hozni. A gyáripar fejlődésével a falusi kovácsmesterség mindinkább elveszti létjogodultságát, bár a régi mestereknek igazuk van, amikor azt mondják, hogy „egyedül a vasmunka az, amit a paraszt nem tud elvégezni, csak akkor, ha tanulta". Ez az ítélet azonban mindinkább a „gépész" metserségére illik rá. Adattár (Adataink nagy része kovácsokra és gépészekre vonatkozik, részben személyes élményeik, részben a hagyomány révén.)