Barna Gábor szerk.: Csépa Tanulmányok gy alföldi palóc kirajzás népéletéből 2. (Tematikus és lokális monográfiák Eger, Szolnok, 1982 )

Barna Gábor: Ünnepi szokások és hiedelmek Csépán

A DALOK ELŐADÁSMÓDJA A parasztság régebbi szóhasználatában az ének

, éneklés kifejezések a vallásos szövegtartalmú dallamokra vonatkoztak. A világiakat dal

, nóta kifejezésekkel illették. Ennek a régi megkülönböztetésnek még ma is megvannak a nyomai az idősebbek beszédében.^ „Mindig zengedeztem", mondta Kurenda László

, amikor arról beszélt, hogyan tanulta meg édesanyjától az egyházi énekeket. A világi dalolásra az egész falu a „dallikázik" kifejezést használja. Hallottam ilyen kifejezést is, hogy arrul citerait az agyam

, vagyis azon gondolkodtam. A szép hangú dalosokat az egész falu ismerte, számon tartotta. „Itt van Káré, gyerünk be!" - mondták hajdan a legények, mert már messziről meghallották, megismerték a foszt okából kihangzó éneket, Gigorné hangját. A jó hangúaknak mondták: „Kezdjél nótát! Te kezdd a nótát, te jobban tudod! Vágjál bele, mondjad, ne törődj vele!" Szivesen látták a jó dalost nemcsak a fosztókákban, hanem egyéb közös munkák alkalmával, illetve házibálakban is. Berkes Antalné is elmondta, hogyan hívták énekelni südődörgölő

^ korában: „Danolni sokan tudtak lányok, bandába, de kezdőnek nekem kellett kezdeni. A többi szinte el nem tudta kezdeni. Magó Mari vót ugyanolyan nagy nótás. Minket elhíttak az egész faluba, összeőgyelegtem az egész falut, mert mondták: Gyere el Rozika, te tudsz szépen danolni." A szép hangúakat nemcsak énekkezdósre biztatta a közösség, hanem a helyi ünnepségek szervezői is közülük kértek fel szavalót. Pl. fiatal korában mindig Závoczki Sándor szavalta március 15-én a Talpra magyar-t. Olyan erős, szép orgánuma volt, hogy hangja szertehallatszott az egész faluban. Betlehemezés közben pedig egyszer még a lámpa lángja is kialudt, amikor elkezdte a Csordapásztorok

at /13. sz./. Tíz pengőt kapott érte a gazdától. Még ma is nagyon szép hangon énekel. „ 51 , Mintha Fodor András költeményéből^ lepne elénk, ugy énekel Kurenda Laszlo

, az egyik legértékesebb csépa

i adatközlőnk. Neki-nekibuzdul, megzengeti hangját, s lassú méltósággal libegteti szépen, régiesen, méltóságteljesen, tiszta, szép hangon, átlagon felüli muzikalitással dalait. Mindenki tiszteli sokrétű daltudása, hangszerjátéka miatt « Nem tolakszik énekelni, nem vágyik szereplésre. Szerény, szeretetre méltó egyéniség. A közösségen belül a dalosok kritikus füllel hallgatták egymás énekét. „Nem a hangján mondja", jegyezték meg a hamis ének hallattán. A helyesen megválasztott tempó is fontos összetevője a szép, stílusos népi éneklésnek. A falusi ember nem siet el semmit, mindennek megadja a módját, s így a dalok tempója is mindig lassabb, mint sokan gondolnák. Az élénkség vagy vidámság a gyors tempóval nem azonos. Kurenda László ezt is nagyon szépen fogalmazta meg: „Szépen mondjad! Ugy zengedezzed, mintha magad vónál!" - figyelmeztette Gigorné

t, amikor az kissé gyorsabb tempóban énekelt. A zengedezés már önmagában is méltóságteljes előadást sugall. Talán a korral jár énekeseinknél az, hogy tempo giusto előadásmódból parlando válik, némely esetben. Érdekes volt a Bartók Béla gyűjtéséből lassú giustoként megismert „Megjött a levél" kezdetű /63» sz./ katonadalt elbeszélő előadásban hallani, mely már csak sejtette a hajdani feszes lüktetést. A „Jaj de szépen harangoznak hajnalra" /64. sz./ előadásmódja még kötetlenebbé vált, s a helyenként prózaszerű szövegbővülések is ezt a benyomásunkat fokozták. Díszített éneket már csak néhány idős embertől hallottunk. Legszebben Kurenda L

ászló és Berkes Antalné énekében érvényesült. Pentatonizáló formulákat csak helyenként találtunk, pl. a „Kismargitá"-k záró sorai vagy a „Cifra csárda" harmadik sorának utolsó két üteme. /77, 78. ill. 71. sz./ Szép példákat találtunk arra a jellegzetes variálás-módra, ahogyan a dalosok egy-egy motívum közben lévő célhangot