Bakó Ferenc szerk.: Fejezetek Visonta történetéből (Tematikus és lokális monográfiák 2. Eger, Szolnok, 1975 )
Hoppal Mihály: Visontai hiedelmek
(Szokták használni, hogy múló? ) — „Hát csak ijesztgettünk. De hallottam mán többektül, hogy monták." 187. „Kókó, Elvisz a kókó." (Hát még a markoláb?) „Hát az is. Az is sorba gyütt Montunk mi mindent." III. Összefoglalva a visontai gyűjtésből adódó néhány általános következtetést szeretnénk megfogalmazni. Ezek közül az elsőre lássunk néhány példát. ,Azt monták a régi öregek, hogy négy cethal tartja a földet!" — „Azt mondják, hogy aki hetedik gyerek, annak hasznos a keze, annak szerencséje van. Az olyan gyógyhatású. Amelyik meg foggal született, no abból lett a garabonciás diák. A bábának régen az volt a szokása, hogy mielőtt a vízbe bele nem ér, mert ha a vízbe beletette, akkor már késő van. Az ilyen szerencsés ember, azon még a golyó se fog! Nem bizony!" — Nemcsak a most idézett két szövegben, de gyűjtéseink nagyrészében utalás történt arra, hogy az adatközlő hallotta, neki mondták, a régi öregek azt tartották, az volt a szokás. Ezek a kifejezések arra utalnak, hogy az egyén a szájhagyomány útján jutott a hiedelmek tudásának birtokába. Vagyis nem egyéni kitalálásról, hanem a közösségi emlékezet adatáról van szó. Természetesen ez nem zárja ki azt, hogy az egyén hozzáteszi saját tapasztalatát, élményeit is az elbeszéléshez, s végül értékel pozitív megerősítőleg vagy akár negatív tagadó értelemben. A másik fontos jellemző jegye a hiedelmeknek, s ez a szövegekből világosankiderül, hogy a hiedelmeknek a mindennapi életet szabályozó szerepe volt. A következő szövegek jó példát szolgáltatnak a fenti állítás alátámasztására: „Karácsony böjtjén ettünk legelőbb fokhagymát, hogy a kígyó ne csípjen meg. Akkor diót törtünk, ha egészséges volt (a bele), akkor egészségesek leszünk a jövőbe. Akkor almát ettünk, ha pondrós vót, akkor betegek leszünk! „Meg karácsony böjtjén apa is ette a mákos tésztát, oszt akkor az idősebb jánytestvérem lekapta a szájától a tésztát a viliárú', az elsőt. Még pofon is akarta vágni (az apám), kiszaladt vele a kapuba és ott eszegette, míg arra nem jött valaki, oszt akkor egy olyan nevezetű veszi el. (Hányba történt ez? ) - Ez 17—18-ba lehetett, mert 19-be' már férjhez ment. (Egy másik idős asszony a saját hasonló „szerelmi jóslását" mondta magnetofonba — az 1920-ban történt! — a két időpont is egybevág!) „Nagypénteken mentünk mosdani, mert aszonták, ha korán felkelünk, még napfelkőtt előtt, akkor egész esztendőben frissek leszünk." (1943-ban, 42-ben még mosdottak — de a háború után már nem. Ez az időpont lényegében a második világháború, egy újabb nagy határkő a magyar néphitvilág alakulásában.) „Nagyszombaton, mikor megszólal a harang, akkor vesszük a söprűt és körül rajta: kígyó, béka, távozzon a házunktól! Kígyó, béka távozzon a házunktól! Tudja úgy söprünk, hogy mindig ezt mondjuk." (Ez utóbbi ünnepi cselekvést még az ötvenes években is megtartották - persze ez korántsem jelent többséget, hanem egy nagyon is szűk, kislétszámú, főleg öregekből álló - akik az én adatközlőim is voltak hagyományőrző réteget. Amikor gyűjtéseink zömét végeztük Visontán, az egész falu bizonytalanságban élt — minden fel volt bolydulva - az volt a rémhír, hogy „74-ben már egyetlen háznak se szabad maradni Visontán!" - A hagyományosnak nevezett hiedelem-rendszer talán éppen azért volt olyan hatásos a falu, a közösség életének irányításában, mert az élet minden apró mozzanatára meghatározott cselekvési programot adott, s előregyártott döntési mintákkal segítette az egyén. - Visontai gyűjtésünk anyagából elsősorban azokat a szövegeket válogattuk a jelen bemutatás céljára, amelyek a korábban elmondottakat, az elméleti megállapításokat a mindennapi élet megnyilatkozásaival támasztják alá.
