Bujdosné Pap Györgyi et al.: Mozgó frontvonalak. Háború és diplomácia a várháborúk időszakában 1552-1568 - Studia Agriensia 35. (Eger, 2017)
Négyesi Lajos: Zrínyi Miklós várkapitányi tevékenységének megítélése katona szemmel
rében a szultán halála állhatott. Ezzel ugyanis a döntés joga a nagyvezír kezébe került, aki azonban nem vállalta a felelősséget, hanem inkább eljátszatta a színjátékot, mintha még mindig élne az uralkodó. Az életében hozott utolsó parancsa élt tovább, és megszűnt a lehetősége, hogy a helyzetet mérlegelve, az ostrom befejezéséről szülessen döntés. Az ostrom tovább folytatása, egy halott megmásíthatatlan akarata volt. Nem túlzás azt mondani, hogy a harc csak felerészben az erő függvénye. Legalább annyira, ha nem sokkal fontosabb a szellem. A tudatos emberi cselekvés során a szellem mozgatja az anyagot. A harci szellem részben a katonák egyéni elszántságán, belső motivációján múlik, de meghatározó szerepe van a parancsnok öntudatának és határozottságának. A vezető győzelembe vetett bizalma erőt ad az alárendelteknek. A harci szellem életben tartója maga a vezető. Zrínyi parancsnoki tevékenységét tekintve, látnunk kell, hogy a 26-i és 29-i rohamok visszaverésében meghatározó szerepe volt. Az Óváros megtartásáért folyó harc a védőkre a megszokottnál sokkal nagyobb terhet rótt. A mintegy másfél hetes harc során a katonák kimerültek. A visszavonulás során a nyugati kapu védői pánikba estek és elhagyták őrhelyüket. Ebben nagy szerepet játszott az elszigeteltség érzése, hiszen a védők zöme a keleti oldalon harcolt, több mint 200 méterre, a város házai mögött. Az északi kapu elérése után a visszavonulást a hídon keresztül kellett végrehajtani. Nem elfogadható, de érthető, hogy szerettek volna minél előbb a biztonságosabbnak vélt várba jutni. Megfutamodásuk miatt 300 társuk vált a törökök martalékává. A harc során a katonákat leginkább a társaik elvesztése viseli meg. A bajtársi közösségjelenti a legfontosabb motivációs erőt az életveszély és a nehézségek elviselésére. A veszteség után a katonák rendszerint elvesztik a győzelembe vetett hitüket és a harci kedvüket. Fásultság és gépies feladatteljesítés lép a helyébe. A jó parancsnok azonban ezt az állapotot képes az ellentettjébe is fordítani, mikor a veszteség után a bosszúra motiválja katonáit. A török rohamok visszaverésében nagy szerepe lehetett a katonák bosszúvágyának. A török sereg a sikertelen augusztus 29-i roham után harci morál tekintetében a mélypontra jutott. A vár védői azonban elérték fizikai teljesítőképességük határát. Az ostromlók a korábbi nagy tömegrohamok helyett, szeptember 1-jén éjszaka indítottak támadást, ami nem közvetlenül a vár elfoglalására irányult, hanem az aknázás leplezésére. A tó és a vár árka ekkorra a szárazság miatt annyira megszikkadt, hogy járni lehetett rajta. Az esti órákban a csapatok gyülekeztek, majd a sötétség beállta után rohamot indítottak. Mivel a védők által használt szakállas puskáknak nagyobb volt a lőtávolsága, mint a janicsárok puskáinak, a közeledő törökök közül többet lelőttek, de végül a lövészek a magasított ostromtöltésekről belőtték a bástyák tetejét, és az aknászok a vár tövébe jutottak. Itt az éjszakát kihasználva, befurták magukat a sáncba. 249
