Bujdosné Pap Györgyi et al.: Mozgó frontvonalak. Háború és diplomácia a várháborúk időszakában 1552-1568 - Studia Agriensia 35. (Eger, 2017)
Bitskey István: Pázmány Péter a várháborúkról
„Ahol új okozat mutatkozik, ott új oknak kell lenni. A magyar királyság romlása új okozat, amely egész ötszáz éven át nem jelentkezett. Meg kell tehát adjuk ennek új okát. Ha tehát ennek az oka valamely tanítás és vallás, minthogy csak a lutheránus vallás az új, a katolikus viszont nem, kizárólag a lutheránus vallás lesz a romlás oka, nem pedig a katolikus Ez a jól ismert álláspont a hitviták kontextusába vonta be az oszmán hódítás értelmezését, erről bőséges szakirodalom áll rendelkezésre.3 4 Pázmány azonban nem maradt meg a kölcsönös vádaskodás szintjén, hanem átfogó képet kívánt adni a jelenségről. Tíz bizonyság című vitairatához ezért 1605-ben egy függeléket, azaz „rövid intést” csatolt„a török birodalomrul és vallásrul" s ebben szisztemetikusan, kronológiai rendben elbeszélte Mohamednek és az Oszmán Birodalomnak teljes történetét, s ezen belül természetesen a 16. századi magyar várháborúk eseményeit is. Ezt a szöveget olyan fontosnak tartotta, hogy később főművének, a Kalauz-nak valamennyi kiadásába (1613,1623,1637) felvette, mégpedig kibővítve, egyre gyarapodó kommentárokat fűzve az első megfogalmazásban előadott eseményekhez. A bővítések azt is mutatják, hogy a jezsuitából esztergomi érsekké lett főpapnak egész életét végigkísérte a török hódítás reflektálása, a nemzetközi antiturcica irodalom iránti érdeklődés. Az alábbiakban tehát a két szöveget (az 1605-öst és a kibővítettet, a Kalauz 1623-as és 1637-es kiadásában olvashatót) együtt célszerű górcső alá vennünk, mivel összevetésük illusztrálja Pázmány törökszemléletének alakulását, s ezzel együtt a magyar várháborúk történetének általa nyújtott narrációját. „Appendix a Mahomet vallásárul” ( 1637) A traktátus első része ismerteti Mohamed próféta életét, majd az iszlám európai térhódítását tekinti át, ebben a korabeli európai antiturcica szakirodalom legjavát használja fel és pontosan idézi forrásait. Mivel erről az utóbbi években bőséges szakirodalom értekezett, ezúttal (jelen konferencia témájához illeszkedve) csupán a 16. századi magyarországi várostromok előadására fordítjuk figyelmünket. Magától étetődő, hogy a magyarországi hódításokra vonatkozó részlet Nándorfehérvár 1521. évi elestének felidézésével indul. Az 1605-ös rövid (mindössze három szavas) említés után a Kalauz már kommentálja az eseményt. Eszerint Szolimán „legelőször Nándor Fejér-várat megvevé, 1521 esztendőben és eggyik ágát letöré a Magyar Koronának, ily erős Vég-háznak megvételével”. Látható, hogy a szerző ekkorra már világosan látta és hangsúlyozta Nándorfehérvár kulcsszerepét, a vár török kézre kerülését egyébként a modern történettudomány is a magyarországi oszmán expanzió kulcsfontosságú eseményének tekinti. Már csak azért is, mert ebből következett a mohácsi katasztrófa, amelyről Pázmány ugyancsak részletesen leírja véleményét. 3 Pázmány 2014.213-214. 4 Keisz 2001.219-250. 196
