Bujdosné Pap Györgyi et al.: Mozgó frontvonalak. Háború és diplomácia a várháborúk időszakában 1552-1568 - Studia Agriensia 35. (Eger, 2017)

Hóvári János: Bevezető gondolatok. Magyarország-sakktábla: 1541-1568. Magyar hősiesség és vergődés a Habsburgok és az Oszmánok szorításában és bűvöletében

frontos - francia és török - háborúba kerüljön.) Mégis, a török feletti bécsi diadal 1683-ban őt tette a Magyarország-sakkjátszma végjátékosává és egy új, erős (világhatalmi) Habsburg Monarchia megteremtőjévé.

A sakktáblán lévő magyarok többnyire őrizték színüket. A Szapolyai-párt családjai több nemzedéken át a világos bábuk között voltak. Báthory István még nagyhatalmú lengyel királyként is leginkább ezt a színt kedvelte. A Gyulán hősiesen harcoló, majd emberei (és saját) életét menteni akaró Kerecsényi László éppúgy a sötét bábuk seregét parancsnokolta, mint Zrínyi Miklós, a szigetvári hős. Dobó István, az egri diadal kivívója, a sötét bábuk egyik hőse, az 1560-as évek végén megorrolt Habsburg Miksára és főembereire. Több társával együtt színt akart váltani, s ezért börtönbe került. De János Zsigmond is, a drinápolyi béke tanulságait levonva, már csak színlelve akart a világos bábuk királyfigurája lenni. A 16-17. század magyar színeváltozásai hol őszinték, hol színleltek voltak; hol érdekből, hol dacból, hol büszkeségből, hol hitványságból eredtek. De ne legyenek előítéleteink, mert nemcsak a történelmi igazság sokarcú, hanem a családi és egyéni is. Hallgassunk Tacitusra: sine ira et studio.

Fontos, hogy a történész szakmán túl, a magyar nemzeti emlékezetben minél többen ismerjék a magyar 16-17. század rejtelmeit. Nem szabad elhallgatni a korszak bonyolultságát és sokszínűségét, de ellentmondásait sem. Azt azonban ne feledjük: eleink akkor már (akkor is) kényszerpályán mozogtak. Ez elsődlegesen nem miattuk volt így, hanem a később világtörténelemmé vedlő akkori nemzetközi politika erőltette rájuk (ránk). Ám a korszakbeli eleink, miközben sakkfigurák lettek/ voltak a nemzetközi politika rendszerében hősök tudtak maradni, helytállni, és becsülettel meghalni, ha kellett.

A „Zrínyi Miklós - Szigetvár 1566” Emlékév kiadványaival és rendezvényeivel erre kívánta a figyelmet széles körben felhívni, nemcsak a Dél-Dunántúlon, hanem a történelmi Magyar Királyság egész területén, sőt a közép-európai és a balkáni szomszédságban is. De ezt teszik a mai egriek és gyulaiak is. Kell, hogy ezt tegyük, mert a három egykori jővár történelmi öröksége a magyar nemzeti tudat tartóoszlopa. Ha Eger, Gyula és Szigetvár múltbeli fénye elhalványul, megbicsaklik a magyar nemzeti emlékezetpolitika. De sok derék embernek köszönhetően nem ez történik, mert a történészek, a művészettörténészek, az irodalmárok, az írók, a költők és az építészek őrzik az örökséget, és szorgalmasan keresik azokat a formákat és eszközöket, amelyek segítségével a 16-17. századi történelmi, sokszor drámai sakkjáték emléke, annak tanulságaival és szívszorongató hősiességével, a következő nemzedékek 21. századi világában is fennmaradhat, s a nemzethez való ragaszkodásuk az érzelem és a gondolat világában oly szerepet tölthet be, mint a mai idősebb vagy az őket megelőző nemzedékekében.

16