Veres Gábor - Berecz Mátyás (szerk.): Hagyomás és megújulás - Életpályák és társadalmi mobilitás a végváriak körében - Studia Agriensia 27. (Eger, 2008)
VINCZE DÁNIEL: Az egri vilajet kolduló rabjainak szerepe a török-magyar diplomáciai és társadalmi érintkezésekben
a rivális kezébe került katonáknak is a száma. Az ellenfél hatalmába jutott vitézek sorsa innentől rendszerint szomorú fordulatot vett: a magyar gyakorlatban elterjedt szokás szerint, ún. „kótyavetyén”, egyfajta portya utáni vásáron adták el a rabokat, ahol a kisebb kalandozó akciókon szerzett tárgyakat és foglyokat egyaránt árverésre bocsátották, a befolyt összeg pedig a hadi vállalkozásban részt vevő személyeket illette. így rabot elvileg az ilyen események alkalmával bárki vehetett, még gyakran magyar kereskedők is üzleteltek egymás közt a portyákon a végváriak kézbe jutott török katonákkal.6 A gyakorlatban azonban csak a tehetősebbek engedhették meg maguknak egy-egy rab tartását, így a közlegények általában nem élhettek ezzel a lehetőséggel, mivel jelentős összeget kellett volna újdonsült tulajdonuk őrzéséért a várakban lévő tömlöctartók, illetve az őrök számára fizetniük.7 A legtekintélyesebb foglyokat a magas rangú kapitányok, generálisok vagy éppen az uralkodó kapták,8 míg az alacsonyabb rangú törökökkel szabad volt a vásár. Legfőképp a magyar végváriak - mivel mindkét oldalon állandó pénzhiánnyal küszködtek - igyekeztek szerzeményeiket mihamarabb készpénzre vagy bármilyen ingóságra váltani, ellenben a korábban széles körben elterjedt rabcsere, a „rabot-rabért” szokás alkalmazásával.9 Minden bizonnyal az is gyakori lehetett, hogy az egyik oldalon több magas rangú fogoly, illetve gazdag, vagyonos személy is tartózkodott, mint a másikon, az így kialakult egyenlőtlenséget pedig úgy is kompenzálhatták, hogy a „fölös” emberekért anyagi javakat kértek cserébe. A fogságba esetteket rangjuk vagy feltételezett vagyoni helyzetük alapján sarcolták meg, ám az is gyakran előfordult, hogy kínzásokkal10 11 és fenyegetésekkel vették rá őket arra, hogy minél többet ígérjenek megváltásukért, illetve hogy a rájuk kiszabott összeg begyűjtésére gyorsabban rábírják feljebbvalóikat, rokonaikat.11 Az ellenfél kezébe jutottak jelentős részéért azonban előző uraik, feletteseik nem tudtak vagy nem akartak akkora sarcot fizetni, mint amit a másik fél kért, és ily módon a foglyok egy részének saját magának kellett gondoskodnia kiváltásáról. Mivel a tömlöcökben szenvedők elegendő készpénzzel ritkán rendelkeztek, így a határ másik oldalán fekvő ingatlanjaik és ingósá6 Takáts. 1907. 533. 7 Pálffy, 1997. 30. 8 Pálffy, 1997. 25. 9 Sőt, a törökök a későbbikben azt állították, hogy a rabok megsarcolásának szokását a magyaroktól tanulták el. Pálffy, 1997. 28. 10 A rabok kínzására és a kínzóeszközökre nézve lásd: Takáts, 1907. 535-540. 11 Takáts, 1907. 420. 151
