Veres Gábor - Berecz Mátyás (szerk.): Hagyomás és megújulás - Életpályák és társadalmi mobilitás a végváriak körében - Studia Agriensia 27. (Eger, 2008)
HORN ILDIKÓ: Magyar végvári tisztek erdélyi karrierlehetőségei a 16. század második felében
gül kassai főkapitány is volt. Az ekkor már sokat betegeskedő Prépostváry Erdélyben már nem tudott bizonyítani, mert 1597-ben meghalt. Fia, Prépostváry Zsigmond viszont a fejedelemségben maradt, és pályája csúcsát a fejedelmi tanácsosság és Kraszna valamint Közép-Szolnok főispánsága jelentette.54 Összefoglalva az Erdélybe áttelepülők karrierlehetőségeit, azt mondhatjuk, hogy a sikeres beilleszkedéshez mindenképpen szükség volt az uralkodó vagy a legtekintélyesebb főurak valamelyikének kezdeményező támogatására. Jelentős különbség mutatkozik a korai és későbbi áttelepülők lehetőségei között: az 1560 után érkezők beilleszkedése már sokkal gördülékenyebben folyt, hamarabb kerültek pozícióba, és jutottak jószágokhoz. Többségüknek gyorsan sikerült a helyi elit második, ritkábban első vonalához tartozó családokba beházasodniuk, amely vagyonuk és társadalmi presztízsük további növekedését eredményezte. Ugyanakkor az országváltás komoly anyagi veszteségekkel járhatott. Itt elsősorban nem a török által elfoglalt családi birtokokra gondolok, hiszen azok a további szerepvállalástól függetlenül vesztek el. Sok esetben az áttelepülők magyarországi birtokait maga a magyar király kobozta el, vagy rögtön az áttelepedés büntetéseként, vagy csak évekkel később, az Erdélyben játszott politikai szerepük miatt. A veszteségekért azonban komoly kárpótlást kaptak, sőt még az eredeti birtokaikat vagy azok egy részét is visszakaphatták a magyar-erdélyi viszony változásai miatt. A sikeresen beilleszkedők hosszabb-rövidebb familiárisi lét után már fontos tisztségeket viselhettek, amely lehetett egy-egy vár vagy uradalmi központ vezetése, vagy más katonai tisztség, az udvari lovasság vagy mezei hadak vezető pozíciója. A legkiválóbbak végül az elit első vonalába emelkedtek: a tanácsúri, székely főtiszti, lugosi karánsebesi báni és főispáni kinevezéssel érték el karrierjük csúcsát. Egyszóval olyan pályát futottak be, amelyre a magyarországi kereteik közt nem nyílt volna lehetőségük. Hosszútávon nem minden áttelepedés bizonyult sikeresnek, mert sok esetben a család ígéretes kezdés után a következő egy-két generációban fí- ágon kihalt. Arra is bőven akad példa, amikor ezek a családok - például a Forgáchok, Bercsényiek, Sennyeyek - végül nem tudtak Erdélyben meggyökerezni, és vagy már maga az átköltöző, vagy a következő két generáció tagjai visszatértek Magyarországra. Ezzel együtt a bemutatott példák azt hiszem meggyőzően bizonyítják, hogy az Erdélybe beköltöző katonatisztek többsége jelentősen hozzájárult az új ország működőképességéhez és sikereihez. 54 Uo„ 337-376. 113
