Petercsák Tivadar (szerk.): Hagyomány és korszerűség a XVI-XVII. században - Studia Agriensia 17. (Eger, 1997)

R. Várkonyi Agnes: Hagyomány és korszerűség

felvételek (Anticipationes) de igencsak fájdalmasak, mert 5-6 % kamatot kell fizetni értük. Az utókor szemrehányásokkal illetheti őket emiatt, de tudnia kell a következő generációknak, hogy ezek az előlegfelvételek olyan időkben történtek, amikor „kömyös-körül a háború és az ellenség tüzei égtek” és a tét nagy, az ország és a nép megtartása forog kockán.

Tájékozatást ad a döntéshozás felelősségéről is. Az udvari kamara javaslatait nem az egyik vagy a másik kancellária viszi a császár elé, hanem a kamara maga terjeszti elő, mivel közvetlenül a császári és királyi személy fősége alá tartozik.

„A kamara legfőbb kincse a só jövedelem, a hadsereg ellátásában nélkülözhetetlen. De a sóbányákat és a sószállítási utakat környező erdőket, erdész szakemberekkel kell kezeltetni, mert az utódoknak e sókamarai uradalommal (Saltz Cammer Gueth) kapcsolatban csak egyetlen aggodalma lehet, mégpedig az, hogy a sóbányászat és a sólepárlás miatt ki ne pusztuljanak a fák.”

A hadügyi forradalom emberi tényezőjéről szólva idézhetném a kamarai tanácsos megállapítását, hogy a legjobb ökonómia a jól, becsületesen fizetett katonaság, jó példa rá már Hollandia, de ettől Lipót császár országai még messze vannak. Megfigyelését a szakirodalom többszörösen igazolta: a modem hadsereg működőképességének alapvető feltétele, hogy a katonák rendszeresen kapjanak fizetést, tehát jó és ellenőrizhető pénzelosztási rendszerre van szükség. Ne fizetőmester járjon csapatról csapatra, hanem a tiszt fizessen.

Ezek kifejtése helyett egyetlen témakört érintek. A hadügyi forradalom vizsgálói egybehangzóan megállapítják, hogy a tűzfegyverek elterjedésének legfőbb feltétele,hogy a katonák bánni tudjanak az új fegyverekkel és kezeléséhez hozzászokjanak. Ezek a fejtegetések végső soron egybevágnak Hajnal István jóval korábban megfogalmazott véleményével Az első gépek című esszéjében. Miként ismeretes ez az írása a Válasz utolsó, 1949. évi számában jelent meg és ez szolgált ürügyül, hogy kényszemyugdíjazzák. Kifejti, hogy az új technikák társadalmi méretű elsajátításához hosszú időre van szükség. Generációk tapasztalatainak kell egymásba épülnie, hogy az emberek a gépi munka fogásait elsajátítsák, hogy hozzászokjanak és kezelni tudják a gépeket. Mechanizmusok, szokásszerűségek lassú kialakulásán átjutnak hozzá. Ugyanezt a megfigyelést látom a tűzfegyverek elterjedésével és használatával kapcsolatban is. Ha semmi mást, de a gyakori lőporrobbanásokat venné valaki számba, érdekes megfigyeléseket tehetne a szakértelemhiány, a gondatlanság, emberi felületesség hagyományairól is.

Régen számontartja a szakirodalom a magyarországi végvári katonaságról, hogy ez nem volt homogén csoport. Az új kutatások pedig megerősítették, hogy volt ugyan állandó törzse, ahol apáról fiúra öröklődött a hivatás, de hogy ez mennyi lehetett, nem tudjuk. Nagy volt a fluktuáció, még nagyobb a szo18